A zene a mindene

Beszélgetés Batta András professzorral, a Magyar Zene Háza igazgatójával

Bizton mondhatjuk teljesen magától értetődőnek, hogy a több évig tartó munkálatok után a nagyközönségnek ez év január 22-én teljes pompájában átadott Magyar Zene Háza vezetését Batta Andrásra bízták. A beltartalmat és a külső szépséget illetően egyaránt varázslatos alkotás irányítása már csak azért is került méltó kezekbe a „civilben” zenetörténész professzor megbízása révén, mert tudása, hozzáértése, odaadása megkérdőjelezhetetlen, ahogyan töretlen lelkesedése és mély elkötelezettsége is a zene ügye mellett. A 68 esztendős ügyvezető igazgató „előéletében” tanított, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, könyveket írt, zeneakadémiai tanuló, oktató, majd rektor lett, nyugdíjba menetele után pedig jött a felkérés a városligeti csodaépítmény élére…

– Életem nagy részét a Zeneakadémián töltöttem el, részben diákként, főként pedig tanárként – mesélte elöljáróban. – Egészen fiatalon kerültem be gyakornoknak az Akadémia elvégzése után egy évvel, és egészen 2018-ig oktattam az intézményben, tehát 41 évnyi tanítás van a hátam mögött. A legnagyobb élményem mindig az ifjú tehetségekkel való találkozás volt, s noha én előadásokat tartottam általában, van egy olyan részlege az Akadémiának, amely a rendkívüli talentumok képzőjeként szolgál, ahol fiatal zsenikkel foglalkozhattam. Úgyhogy azt mondanám: elsősorban zenetörténet-tanár vagyok, aki a médiában is megnyilvánulhattam. Különösen a Rádióban, 1975 és 1995 között ezrével szórtam a komolyzenei rádióműsorokat.

– Fogalmazhatunk úgy, hogy élete első felében inkább a hang felé sodorta a sors?

– Tény, a zenét imádom, elég sok mindent tudok róla, annak ellenére, hogy én nem vagyok gyakorlati előadóművész. Nem ülök ki a Zeneakadémia Nagytermébe a csellómmal, mert ugye azzal kezdtem a pályafutásomat, s persze szerettem volna nagy művész lenni, de különböző okok miatt nem így alakult. 

– Például?

– Nem elég, hogy valaki muzikális, hogy ügyes technikailag. Amellett ott az izgalom, a pódiumon való szereplés nyomasztó érzése… Rengetegszer álltam színpadon, ez a beszédnél sosem zavart, az viszont igen, amikor hangszer volt a kezemben. Rettenetesen szorongtam… Nem azt mondom, hogy nem sikerült megszólaltatnom darabokat, de soha nem azon a színvonalon, mint amilyenre készültem. Azért eljutottam a zenetanári diplomához, ám nem a gyakorlati zene területén maradtam…

– Hogyan csöppent a zene világába?

– Otthon nem volt élő zene, pedig jó polgári családban nevelkedtem jogász édesapámmal és háztartásbeli édesanyámmal egy szem gyerekként. Szüleim jártak operába, koncertekre, de a szerelmet a zene iránt mégsem tőlük kaptam. Szépen énekeltem, és egy xilofon (helyesen: harangjáték) volt az első játékhangszerem. A hetedik vagy a nyolcadik szülinapomra kaptam, elkezdtem rajta pötyögni, komponáltam is rá dalocskákat, és bár szüleim nem nagyon akarták, legalább megengedték, hogy zenét tanuljak. Azzal együtt is, hogy ékszerész nagyapám mondogatta: a gyereknek rendes foglalkozás kell. Mindesetre elmentem felvételizni csellóra a hatodik kerületi zeneiskolába, vittem a harangjátékot magammal, játszogattam ott, a cselló-szakfelügyelőnek pedig megtetszett, „fiacskám, holnap már jöhetsz órára” – mondta. A hatvanas évek elejéről beszélünk, ő kezembe nyomott egy gyerekcsellót, így indultam el a zenetanulás útján. Az élmény, amitől a zenei pályán maradtam, 15 éves koromban ért, amikor az Erkel Színházban előadták Bach egyik legnagyobb zeneművét, a h-moll misét. Olyan hatással volt rám, hogy azt nem tudom leírni. Nem tudtam aludni aznap éjszaka, másnap reggel elmentem a Rózsavölgyi zeneműboltba, s megvettem a mise kottáját. Gyakorlatilag az volt az elhatározó pillanat…

– Jöttek a tanulóévek, majd diákból tanár lett…

– A Zeneakadémián nagyon nagy szerencsém volt, mert a zenetudományi szakra kerültem be. Itt tulajdonképpen zenetörténészeket neveltek, azonban gyakorlati zenészként is működni kellett, sőt zeneszerzést is kellett tanulnunk, plusz kiemelkedő tudós tanáraink voltak. Egészen paradicsomi állapotban éltem, boldogan lubickoltam ebben a miliőben. Próbáltam felnőni a feladathoz, aztán harmadéves koromban kiderült, van affinitásom ahhoz, hogy a zenéről ügyesen beszéljek, s Kroó György tanár úr meghívott a rádióba. Így kezdődött a médiakarrierem, műsorokat csinálhattam, hatalmas lehetőség volt ez számomra. Aztán elvégeztem az Akadémiát, állami ösztöndíjjal kimehettem Bécsbe egy évre, 1978-ban. Életem egyik meghatározó periódusa volt, a klasszikus zene európai centruma akkor élte egyik aranykorát. Hazajöttem, gyakornoki állást kínáltak fel a Zenekadémián, mellette pedig elkezdtem tanítani.

– Tanársegéd lett, majd a grádicsokat – adjunktus, docens, professzor – végigjárva egészen a rektorságig vitte…

– Ötvenéves koromig egy teljesen szabad, boldog életet éltem, megtartottam az óráimat az Akadémián, mellette könyvet írtam, még kérkedtem is, hogy nekem nincs beosztottam, se főnököm, és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha is vezető pozícióba kerülök. Míg nem aztán megürült egy rektorhelyettesi hely, engem rábeszéltek, pályázzak, vállaltam, a tisztséget pedig megkaptam. Hamar rá kellett döbbennem, hogy az alma materemben, amit addig „alulnézetből” láttam: a csodás tanárokat és a remek  növendékeket, „felülnézetből” egészen más a helyzet:  egy teljesen elöregedett old-school rendszer vegetál, menedzsment, kommunikáció, marketing nélkül, miközben a világ egyik leghíresebb zeneakadémiájáról beszélünk. Ha azt mondja az ember, Liszt Akadémia, mind a mai napig megsüvegelik Kínától Kaliforniáig. Én pedig, mint sikerorientált ember, beleütköztem egy helyzetbe, amelyben a rendszer nem engedi azt, hogy bármit is megvalósítsak. Aztán 2004-ben úgy lettem rektor, hogy tudták: ha megválasztanak, mindent meg fogok változtatni, úgymond: rendbe hozom az Akadémiát. Sokan mögém álltak, így pályáztam meg a tisztet és lett belőlem rektor.

– Mindent megváltoztatott…

– Ha mindent nem is, de tény és való: nagy változások kezdődtek. Az alapcél az volt, hogy infrastrukturálisan rendbe hozzuk a csodálatos szecessziós palotát a Liszt Ferenc téren, újítsuk fel méltó módon, adjuk vissza régi fényét, ugyanakkor modernizáljuk technikailag is. Az oktatás fejlesztéséhez meg legyen egy másik épületünk, ahol a gyakorlás meg van oldva, ahol a menedzsment helyet kap. Nagy vízió, nagy projekt volt, amihez pénz kellett. Lobbizni kezdtem, a gondolkodást is sikerült hellyel-közzel megreformálni, s 2007-ben elnyertünk egy olyan összeget, amiből egy hatemeletes gyönyörű új épületet tudtunk a Wesselényi utcában tető alá hozni egy régi iskolaépület helyén. A főépületet pedig sikerült restaurálni, megújítani, s 2013-ra elkészült a csodás Liszt Ferenc téri épület. Az év október 22-én Liszt Ferenc születésnapjának ünnepét már a régi-új helyen tartottuk, egy héttel később pedig – az ügy pikantériájaként – már nem voltam rektor… Merthogy Magyarországon két ciklusa van egy rektornak, és én akkor már a másodiknak a végén jártam. Megvallom, nagyon szerettem volna még egy harmadikat is, mert elképesztő lehetőségek előtt álltunk. De velem sem tettek kivételt, a törvény az törvény, így zárult le nekem a Zeneakadémián a vezetői pályafutásom. Utána még persze tanítottam, de a sors aztán másfelé vetett.

– Csak közbevetőleg: az Akadémiának köszönheti a feleségét is…

– Amikor elkezdtem tanítani, a leendő feleségemet az első csoportok egyikében ismertem meg, én 28 voltam, ő 24. Hárfaművészként végzett, aztán hárfatanár lett, és hát 41 év óta elég jól működik a mi kis duónk. Szép családunk van, két fiúval, már nagyok, 36 és 34 évesek, egyik sem lett zenész. A tehetségük megvolt, viszont olyan mély elkötelezettség a zene iránt nem volt bennük, mint bennem. Mindketten üzleti pályán vannak, remek szakember vált belőlük.

– Ha már család: apósa is jelentős alakja a magyar zenetörténetnek.

– Tizenhat éves csellós növendék voltam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, amikor egy vizsgám, melyre pedig különösen sokat készültem, nem sikerült jól. Akkor édesapám elvitt Banda Edéhez, aki a csellózás egyik főpapja volt abban az időben, az Akadémia jeles professzora. Apukám kérte, hallgasson meg. „Tehetséges a gyerek, de ha van más, szélesebb zenei érdeklődése, akkor nyugodtan foglalkozzon azzal” – mondta. Tulajdonképpen ezzel lebeszélt arról, hogy a csellóba több energiát fektessek. A történetben az érdekes az, hogy néhány évvel később, amikor már az Akadémián tanítottam, abba a lányba szerettem bele, akit úgy hívnak, hogy Banda Judit, és mind a mai napig a feleségem. Hálás vagyok az apósomnak, mert kimondta az igazságot, s nem kezdtem illúziókat kergetni csellóügyben.

– Nem beszéltünk még zeneirodalmi tevékenységéről.

– Nagyon szeretek írni, és azt hiszem, tudok is. Már egészen fiatalon, az Akadémiát épphogy befejezve írtam könyvet Richard Straussról, amelyet továbbiak is követtek, de a csúcsa könyvszerzői pályafutásomnak az

Operakalauz volt. Egy kölni központú nemzetközi kiadó kért fel, bő három év alatt készült el, keményen dolgoztam rajta, végül is egy ezeroldalas operakalauz kerekedett ki belőle. Lefordították vagy húsz nyelvre, évekkel később magyarul is megjelent, összesen úgy egymillió példányban kelhetett el.  

– Kedvenc zeneszerzők, kedvenc művek?

– Nagyon sok mindent szeretek. Nyilván van néhány olyan szerző, akinek bármikor bármelyik művét boldogan meghallgatom, ilyen Bach, Mozart, Haydn, Schubert, Beethoven. Ők az alap, ők a félistenek, de lehet, hogy egészen azok. Rajtuk keresztül az Isten szólal meg. Amúgy meg a klasszikus zenét nem azért érdemes megismerni, mert műveltebbek leszünk általa, hanem mert a világról elképesztően sokat mond el, olyan mélységeket tár fel az emberi viselkedésről, a viszonyokról, a hitről, Istenről, halálról, életről, amit talán a Biblián kívül semmi más.

– Nyugdíjas lett, de túl sokáig nem tartott a nyugodalmas élet, hiszen jött a kihívás, a városligeti csodapalota vezetésére, egyúttal a ház tartalmának kialakítására.

– Szerénytelennek tűnhet a megjegyzés: a Magyar Zene Háza tulajdonképpen én vagyok. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy azért jött létre, mert én létrehoztam, mivel rengeteg nagyszerű, tehetséges ember munkája nyomán születhetett meg, de teljesen azokat az útvonalakat, irányultságokat tükrözi, ami az én életemre jellemző volt. Benne van a zene összekötése vizuális elemekkel, a zenei ismeretterjesztés gesztusa, a közönség élő műsorokkal történő megszólítása, a fiatal tehetségek felkarolása, mert ez is a Ház egyik feladata. Annak is örülök, hogy már nemcsak az épület miatt jönnek külföldről is, hanem a tartalom miatt is, ilyet nemcsak Magyarországon, de a nagyvilágban se nagyon lehet látni. Fantasztikus élmények érik itt a látogatókat és ez számomra nagyszerű érzés. Ez Magyarországnak egy csodálatos megmutatkozási lehetősége, a legjobb oldalunkról látnak bennünket. A zenénk, ami tényleg világhírű, a magyar zenélés, előadó-művészet, Bartók, Liszt, Kodály és mások is, akiket ez az ország adott, mindez a Baán László fémjelezte Liget-projektben látványosan megnyilvánul, és nagyon jó üzeneteket ad.  Ez egy történelmi jelentőségű dolog.  Reméljük, ötven év múlva az a fiatal, aki ma, öt vagy tízéves korában látta a Magyar Zene Házát, büszkén fogja majd mutatni a gyerekeinek unokáinak: „nézzétek, ez a miénk”.

Jancsó Kornél