Csákó Ferenc 70 felett

Motorcsónak-versenyző és szakmérnök – e kettős minősítés áll Csákó Ferenc neve mögött, aki hangsúlyozottan nem szakmai, hanem sportolói múltját, jelenét és jövőjét tartja a fontosabbnak – túl a hetvenen is. Mások ebben az életkorban nem ritkán már csak emlékeikből és emlékeiknek élnek, beszélgetőpartnerem viszont teljes mértékben a ma embere, na és a holnapé, merthogy energikusan tervez, készül a tavaszi újrakezdésre, s ha lehet, már az újesztendőben világbajnok lenne…

– Nem kellene, de áruljuk el az olvasóknak: téves információ birtokában simán „megvénítettem”, azt kérdezvén bevezetésképpen, milyen hetvennégy évesen várni a következő versenyévadot. S persze azonmód kijavított: még hetvenhárom sincsen, még pontosabban éppen hetvenkét és fél éves, de nagyon nem érzi az évek súlyát, sőt…

– Nyilván a genetika is benne van, jó géneket örököltem, meg hát későn is kezdtem a motorcsónak-versenyzői pályát. Úgy negyven körül lehettem, amikor először versenyeztem, s eszem ágában sincs abbahagyni, sőt úgy érzem, nagyon is a topon vagyok. Lépést tudok tartani a fiatalokkal, igazából nem érzem a korkülönbséget. Hátrány legfeljebb a versenymotor vagy a hajótípus tekintetében érhet…

– Nem is próbálták szelíden, netán erőteljesen a környezetéből befolyásolni, hogy talán nem kéne már folytatni? Nem volt családi ráhatás sem?

– Ugyan, dehogy! Tiszteletben tartják a dolgaimat, a fiatalabb versenyzőtársak meg, akik közül némelyik akár az unokám is lehetne, úgy látom, elfogadnak, tisztelnek, azt tapasztalom, hogy hallgatnak rám, van foganatja annak, amit mondok. Bízom benne, hogy ösztönzőleg hatok rájuk, s nemcsak a koromnál fogva.

– Térjünk még vissza a családhoz!

– Akkor hadd bocsássam előre: akik megpróbálnak válogatott szinten sportolni, azoknak többnyire megsínyli a magánéletük az élversenyzői létet. Nálam is ez történt, tizenhárom évi házasság után a sport miatt váltunk el, de a mai napig jó a kapcsolatunk, ahogy a két lányommal, s a két unokámmal is. A nagy családi ünnepségeket rendre közösen tartjuk.

– Senki sem akarta-akarja a papát, a nagypapát követni ebben a látványos, ugyanakkor roppant költséges és veszélyes technikai sport űzésében?

– Hát követni senki sem akart, a lányok fejében meg sem fordult, én meg nem erőltettem, úgy vagyok ezzel: vagy jön magától, vagy nem…

– Csákó Ferencnél jött magától…

– Igen, bár nem motorcsónakkal kezdtem a sportolást. Sokáig kerékpároztam, nem is rosszul, de igazából nem tartoztam a jók közé, abba is hagytam. Elvégeztem viszont a TF edzői szakát, s miután egyik barátom a kézilabda-szövetség egyik vezetője volt, a kerékpár után ennek a sportnak köteleztem el magam, nem játékosként, hanem évekig kézilabda-játékvezető voltam. Ugyan egy privát kis hajóm volt, de csak jó idő elteltével kezdtem el versenyezni. Úgynevezett hobbifutamokban indultam, megbízhatóságinak nevezett, igen kellemes versenyeken, ketten egy hajóban, s bármilyen típusúban lehetett versenyezni, a motor térfogata határozta meg, ki milyen kategóriában állhatott rajhoz. Nekem 850 köbcentis motorom volt, S-850-es, afféle kirándulóhajó, itt gyártották Budapesten, igazi versenyhajót csak később, valamikor 1984 körül vásároltam.

– Már nem éppen zsenge versenyzői korban…

– Mások már húszévesen beülnek a készen kapott szupercsónakba, én kétszer annyi idősen vágtam bele a komoly motorcsónak-versenyzésbe…

– Akkor tájt e sport művelői sokkal többen voltak, mint manapság.

– Tény, régen sokkal többen űztük, ebben a minőségben könnyebb volt utazni is, gyakorlatilag sportútlevele volt mindenkinek. Többször lehetett külföldre menni, évi négy-öt versenyre, nyugatra is.

– Ideje tisztázni: bár most is, amikor beszélgetünk, a Római parton, a Király Yacht Kft. telephelyéről, az itteni motorcsónak-szervizéből intézi a dolgait, régóta nem magyar színekben versenyez, hanem ma is osztrák válogatottként szerepel a különböző viadalokon.

– Még az egypártrendszer idején úgy döntöttem, hogy Ausztria színeiben indulok, külön sporthivatali engedéllyel mentem külföldre versenyezni. 

– Igazán szép sikereket szállított a „sógoréknak”.

– Valóban komoly eredményeket értem el. Nyertem Európa-bajnokságot, világkupa-futamokat, voltam vb-második, világbajnoki harmadik, csak az első hely maradt ki, a világbajnoki cím hiányzik.

– Egyelőre…

– Való igaz, nem mondtam le róla, sőt… Változatlan célom, hogy világbajnok legyek!

– Ehhez viszont már komoly csónak kell.

– Forma-500-ban indulok, F-500-as, olasz gyártmányú, katamarán típusú hajóval, alkalmas rá, hogy akár vb-t nyerjek vele.

– Változatlanul osztrák licenccel…

– Igen, osztrák licences magyar versenyző vagyok. Mert én közben magyar maradtam, ez jottányit sem változott.

– A Dunán, vagy ott is edzett. Most hol tud, hol szeret gyakorolni?

– Hazai vizeken, tavakon, sok helyütt, a Dunán azonban sajnos már nem. A Rómain annak idején sokat készültem, a hatóságokkal sosem támadt semmilyen gondom, viszont vagy tíz éve már nem gyakorolok a Duna vizén… Nagyon megnőtt errefelé a hajóforgalom, egymást érik a szállodahajók, a kirándulóhajók, rengeteg az evezős is, veszélyessé vált a száguldás. Versenyen 180-190 kilométer per órás sebességgel repesztünk, de edzés közben is megvan a 160-170-es tempó, ha valamit elnéz az ember, abból baj lehet, nincs mód korrigálni ekkora sebességnél.

– Maga a verseny persze még veszélyesebb üzem. Láttam az interneten egy régi felvételt, a bajai Duna-szakaszon készült sok évvel ezelőtt, jó nagyot bukott, de megúszta, „talpra esett” a hajója hatalmas égi szaltót követően…

– Nem mindig volt ekkora szerencsém, akadt eset nem egy, amikor nem úsztam meg következmények nélkül. De hát, aki ilyen szinten versenyez, mint én, és ott van a spiccen, annál mindig benne van a pakliban a bukás veszélye. Úgyhogy voltak versenybaleseteim többször is, előfordult, hogy kórházba kerültem, volt, hogy a térdemet műtötték…

– Most már óvatosabb?

– Nem, nem vagyok az. Hozzáteszem, ma már lényegesen biztonságosabbak a hajók, mint régen, amikor elkezdtem versenyezni. De akiben félsz van, ne üljön hajóba. Mielőtt elrajtolunk, persze van drukk, kisebb félelemérzet ott lapul az emberben, de csak amíg el nem kezdődik a verseny, mert a rajt után már se kép, se hang, onnantól már csakis a futamra koncentrálok.

– Mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember valóban kész versenyzőnek számítson?

– Célszerű húsz éves kor körül elkezdeni, s aztán négy-öt esztendő kell, hogy a kellő tapasztalatot megszerezd. Ám, ahogy említettem, a tudás mellett később is csak a jó isten véd meg attól, meg a szerencse, hogy baj nélkül megúszd. Itt nem lehet előre kiszámítani semmit, pedig nemcsak magunkra, hanem a másikra, a versenyzőtársakra is vigyázunk a futamokon, másképpen nem lehet.  Olykor pedig mindez még együtt sem elég.

– Amellett erősen pénzigényes is ez a sport.

– Tudok róla, hogy Magyarországon vannak havi 6-8 millió forintot kereső focisták, ezt véve kiindulási alapul egy válogatott szintű motorcsónak-versenyzőnek, aki Magyarországon él és magyar színekben versenyez, 250-300 ezer forint a havi fizetése. Van neki egy, két, legfeljebb három szponzora, de ahhoz, hogy a legjobbak között eredményes lehessen, elég versenyen, jó motorral versenyezzen, évi tízmillió forint kell, vagy kellene neki.

– Szokványos kérdés, mégse mulasszuk el feltenni: ha újrakezdené?

– Ugyanez lenne a választásom. Ugyanezt és ugyanígy csinálnám megint. Illetve annyi eltéréssel, hogy jóval korábban, már húszévesen kezdeném. Mert ehhez a technikai sporthoz rengeteg idő, sok-sok tanulás kell, továbbá nagyon erős koncentrálás, villámgyors reakció, ezredmásodpercek alatt kell tudni dönteni, mert jól vagy rosszul, de itt rendre azonnal dönteni kell.

– Milyen 2017-et hagy maga mögött, milyen tanulságokkal szolgált az elköszönő év, s mi lesz a folyatás?

– Kezdem az utóbbival: nagyon várom már, hogy újra csónakba üljek, hogy kezdődjék a gyakorlás, a versenyszezon júniusban startol. Tavasszal Olaszországban, a Pó folyón szállok először vízre, ott a legjobbak a lehetőségek. Az F-500-ban indulok továbbra is, és alapcél, hogy az első hatban végezzek.  Most még pihenő van, az előkészületek időszaka, a karbantartásé. Legutóbb október végén versenyeztem, Olaszországban, végül hatan végeztek előttem. Hozzáteszem, valamennyien gyári vagy félig gyári versenyzők, de tán jobb, ha úgy fogalmazok: csupa olyanok végeztek előttem, akik főállásban élnek ennek a sportnak, nálamnál jobb lehetőségekkel. Nekem azonban külön erőt ad, hogy mindent saját erőből értem el, ez visz előre, ezért versenyzek továbbra is, és ösztönöz rendületlenül az, amiről már szóltam, de most megismétlem: világbajnok akarok lenni! – nyomatékosította a 2013-ban a Hall of Fame Personality elismerést is kiérdemlő sportember.

Jancsó Kornél