Ez király!

A Megasztár negyedik szériájának a győztese adásról-adásra lopta be magát a szívünkbe. Míg más versenyzők azon izgultak, hogy az angol szöveget énekeljék hibátlanul, Viktornak a magyar szövegekkel kellett megbirkóznia, hogy akcentus nélkül menjen. Ma már dalszövegeket is tud magyarul írni. A zene lett a hivatása, ami a Király családban talán nem is olyan meglepő, hiszen édesapja ismert dobos volt, édesanyja énekelt, nővére, Linda pedig egyik legkiválóbb énekesnőnk.  Király Viktorral és párjával, Anitával otthonukban beszélgettünk.

– Idefelé jövet azon gondolkodtam, szerencsés vagyok, hogy már jól beszélsz magyarul, mert ha az én szegényes angolságommal kéne beszélgetnünk, akkor ez bizony rövid interjú lenne. Neked már nincsenek gondjaid a magyar nyelvvel?

– Tizenkilenc éve élünk Magyarországon, és még mindig vannak ragozási problémáim. Mivel Amerikában születtünk, és gyerekként ott szocializálódtunk az angol az a nyelv, ami belénk ivódott, és a testvéreimmel egymás között most is mindig angolul beszélünk. Vannak poénok, amik csak angolul érthetők. De a szüleink Amerikában is magyarul beszéltek hozzánk.

– Tinédzserként nem lehetett egyszerű feldolgozni, hogy el kellett hagynotok az otthonotokat, és egy számotokra ismeretlen országba költöztetetek. Hogyan fogadtátok ezt a döntést?

– A szüleink ismertek minket, és tudták, hogyan kell ezt közölni velünk. Azt mondták, hogy csak egy évre jövünk édesanyánk gyógyulása érdekében. Eltelt egy-két hónap, amire rájöttünk, hogy ez kicsit több lesz ennél. Lindának lehetett a legnehezebb, mert őt akkorra már felvették egy világhírű zeneiskola előképzőjébe, és azt a lehetőséget kellett otthagynia.  Mi az ikertestvéremmel, Benjáminnal könnyebb helyzetben voltunk, minket akkoriban leginkább a gördeszkázás érdekelt, azt meg bárhol lehet. Még a gimiben sem okozott gondot, hogy nem jól beszélünk magyarul, mert nemzetközi iskolába jártunk. Csak azután ütköztem a magyar nyelv hiányosságával. Gór-Nagy Mari a felvételin csodálkozva kérdezte, hogy képzelem a színészi terveimet, ha nem tudok magyarul. Végül mégis felvett az énekhangom miatt. Az, hogy tudok énekelni, a gimnáziumi szalagavatón derült ki. Iskolás éveink alatt Bennel játszottunk egy garázszenekarban – ő gitározott, én doboltam – és rendszeresen fel is léptünk az ünnepségeken. A szalagavatón azért énekeltem én, mert megbetegedett az énekesünk, és a többiek úgy gondolták, hogy el tudom énekelni a repertoárunkat. Utána odajött a matektanárnőm, és azt mondta, hogy foglalkozzak az énekléssel, ez lehet az én utam.

– De te akkor éppen színész akartál lenni. El is végezted a tanodát?

– Igen, színész diplomám van. Ezúton jelzem a producereknek, ha van egy olyan filmszerep, ami nekem való, állok elébe. Viccet félretéve, Gór-Nagy Mari beszédtechnika óráinak köszönhetem, hogy megtanultam magyarul. Az ő fiával, Szurdi Tomival sokat zenéltünk együtt, ott jöttem rá, hogy a zenélés, dalszerzés az én világom.

– Átok vagy áldás, hogy a családod ismert volt a hazai zenei világban? Ti Amerikában tisztában voltatok azzal, hogy a szüleitek ismert zenészek voltak Magyarországon?

– Hogyne tudtuk volna, hiszen apa sokat mesélt erről. De akkor nem igazán foglalkoztatott ez minket. Amikor elhatároztam, hogy én is zenei pályára lépek, meg kellett küzdenem azzal, hogy én vagyok Király Linda öccse, és azzal is, hogy Király Tamás az apám, aki egyengeti a karrieremet. Körülbelül öt évembe telt, hogy ráleljek az egyéni utamra. Tény, hogy Király vagyok, de Viktor: saját stílussal, saját egyéniséggel, saját zenével. Mi mindig összetartó család voltunk. Nem olyan könnyű az, ha az embernek az édesapja a menedzsere, hiszen nehéz különválasztani, hogy most éppen az apámmal, vagy a menedzseremmel vitatkozok. De a vitáink mindig egy célt szolgálnak, hogy jó minőségű legyen a zene, a közönség szeresse a dalaimat. Már nem bánom, hogy így alakultak a dolgok. Együtt ötletelünk, és megmutatom a szüleimnek a készülő dalokat, meghallgatom a kritikájukat, és aztán vagy megfogadom a tanácsaikat, vagy nem, hiszen a dalaim az enyémek. A szerelmem, Anita is inspirálóan hat rám. Van, hogy órák hosszat ül csak a kanapén a kis házi stúdiómban, amíg én játszom a dallamokkal, zenét írok, hangszerelek, de nagyon jól esik, hogy érzem a támogatását. Nem véletlenül kértem meg a kezét. Egy férfinak meg kell érnie, hogy készen álljon a családalapításra. Úgy érzem, révbe értem, Anita az a nő, akivel le szeretném élni az életemet. A szüleim példája lebeg a szemem előtt, akik boldog házasságban élnek.

– Szerencsés vagy, hogy ilyen szerető családod van, de az ikertesódat messzire sodorta az élet, ő már hosszú ideje ismét Amerikában él, és már apuka lett. Nagyon hiányzik Ben?  Milyen nagybátyja vagy a kis Kainak?

– Leginkább távoli, hiszen nem tudunk olyan gyakran találkozni, mint amilyen gyakran szeretnénk. Persze, hogy hiányzik a testvérem, de egyelőre ezt a helyzetet kell elfogadnunk, hiszen őt az üzlet oda szólítja, ott építette fel a karrierjét. Kai baba nagyon aranyos, és természetesen a nagyapja már tett arról, hogy legyen a kezében dobverő. Kai kétnyelvű lesz, mert Ben magyarul, a felesége pedig angolul kommunikál vele.

– Megméretted magad az amerikai Voice tehetségkutatóban is, és nagyon szeretett a közönség és a zsűri is. Kinek az ötlete volt, hogy elindulj a versenyen?

– Anyué volt ez is, akárcsak a Megasztár. Linda akkoriban Amerikában volt – a Universal kiadónál– és rendre olvasta a Voice felhívását. Anya beszélt rá, hogy próbáljam meg. Nem bántam meg, nagyon élveztem, és itthonról is sok bíztatást kaptam, sok szeretet áramlott felém.  Úgy éreztem magam, mint egy sportoló, aki a hazájáért versenyez. Erre emlékszem inkább, nincs bennem tüske, hogy nem én lettem a győztes. Hazajöttem, és itthon vetem bele magam a zenélésbe, írom a dalaimat – immár magyar nyelven is – és koncertezem.

–  Sokan szeretik a dalaidat, és sokan járnak a koncertjeidre. Hogyan tudsz megbirkózni a rád irányuló figyelemmel, a rajongók szeretet megnyilvánulásaival?

– Általában szeretettel közelítenek felém az emberek. Emlékszem, amikor a Megasztár után megijedtem, és nem tudtam mihez kezdeni a rajongókkal, azt mondta az édesapám: „Hidd el Vik, pár év múlva az lesz a baj, ha nem jönnek.” Úgyhogy tisztelettel vagyok az emberek iránt, és megtiszteltetésnek veszem, és meghatódom, ha valaki művész úrnak szólít. Mind a mai napig hálát érzek és elcsodálkozom, amikor egy-egy fellépési helyszínen látom, hogy mennyien kíváncsiak rám. Igyekszem megszolgálni a bizalmat.

– Mindig jól öltözött vagy. Csak nem édesanyád keze van a dologban, aki kiváló stylist is?

– Tény, hogy valóban remek ízlése van, de ami az én megjelenésemet illeti, nem mindig értünk egyet. Sokáig nem engedte levágatni a hosszú hajunkat, és emlékszem, balhé volt, amikor Bennel úgy döntöttünk, hogy mégis röviden viseljük. Azóta tart a sapka- és kalapőrületem, ami szintén nem tetszik neki. De én nagyon szeretem a fejfedőket – a kalap öltöztet, megkülönböztet. Öt-hat éve kialakult a saját stílusom, olyan „királyviktorosan” öltözködöm.

– Aki színpadon áll, annak figyelni kell a testére, hiszen az a „munkaeszköze”. Hogyan vigyázol a kondíciódra? Mivel tartod karban a tested?

– Hamar felkúsznának rám a kilók, ha nem figyelnék oda. Nyáron különösen nagy a kísértés, hiszen sok a fellépés, sokat utazunk, rendszertelenül étkezünk, és tele a világ csábítással: pizza, fagyi, hideg sör, stb. De igyekszem kontrollálni mit és mennyit eszem, és sportolok is, ha van időm, futok és bokszolok. A koncertezés is jót tesz, mert például másfél óra éneklés felér egy szigetkörrel.

– Már jócskán magunk mögött hagytuk a nyarat, benne járunk a napfényes őszben, aztán hipp-hopp itt a karácsony. Más az ünneplés idehaza, mint Amerikában?

– Igen, eltérőek a hagyományok. Amerikában nem a Jézuska hozza az ajándékot a gyerekeknek szenteste, hanem Santa Claus karácsony első napjának reggelére csempészi azokat a kandallópárkányra akasztott karácsonyi zoknikba. Természetesen Bennel mindig szerettük volna kilesni az érkezését, de valahogy mindig ügyesebb volt nálunk. Kivéve, amikor egyszer hatalmas vihar volt, és nem tudtunk aludni. Várakoztunk szép csendben, és amikor zajt hallottunk, belestünk a nappaliba, ahol nem a Santa Claus, hanem a szüleink szorgoskodtak a karácsonyi zoknik körül. Mostanában Anitával magunk díszítjük a fánkat. A karácsonyi menü is eltérő a két országban: Amerikában a hálaadáshoz hasonlóan pulykát tálalnak, de én jobban szeretem a hazai menüsort, imádom a töltött káposztát. De az egészben továbbra is az a legjobb, hogy békében és szeretetben együtt van a család.

Puskás Kati