Fa Nándor, a földkerülő

Fa Nándor sport vitorlázás

Fa Nándor. Szülővárosa, Székesfehérvár és Fejér megye díszpolgára. A Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjének tulajdonosa. Hajótervező és –építő, óceáni vitorlázó, a Fa Hajó Kft. tulajdonosa és vezetője. Hatvanhárom éves, tízszer szelte át az Egyenlítőt, ötször kerülte meg a Földet, legutóbb november és február között teljesítette Spirit of Hungary nevű hajóján a csaknem 28 ezer mérföldnyi – több mint ötvenezer kilométeres – távot 93 nap és 23 órán belüli idővel, s érkezett vissza indulási helyére, a franciaországi Les Sables d’Olonne-ba. 1993 után másodjára vitorlázta körbe sikerrel a bolygót a világ legnehezebbnek tartott szólóviadalán.

Nyolcadikként ért célba február nyolcadikán a 8. Vendée Globe-on. A három nyolcas szól bármiről is?
Nekem a 77-es a kedvenc számom. Az utóbbi időben pedig valamiért kísértett a 13-as, jó értelemben véve többször is megjelent, de alapvetően a 77-es az, amire érzékenyen odafigyelek. Varázsértéke azonban nincs, ez is véletlenül bukkant fel, majd maradt is meg az életemben: ez volt mindig is a rajtszámom. Ha országúton vezetek, a kilométer-táblát is csak akkor veszem észre, ha a 77-es van rajta.

Ha már számokkal kezdtük, időzzünk még egy kicsit a kalkulusok világában: a mostani Vendée Globe mezőnyét 29-en alkották, s Fa Nándor a hatvan év felettiek közül egyedüliként tudott a legjobbak közé kerülni, mert valóban versenyzett…
Egy ilyesféle megméretésen végigmenni sokan tudnak, nekik alapvető törekvésük csupán az, hogy szépen, lassan, biztonságosan célba érjenek. Akiket jómagam nyolcadikként beérkezve megvertem, azok nálam gyorsabb, fiatalabb sztárvitorlázók, és erre nagyon büszke vagyok. Én versenyeztem, mert teljesítményt akartam, hittem magamban, hogy ezeket az embereket meg tudom verni, és meg voltam győződve róla, hogy fizikailag jobb állapotban vagyok, s tapasztaltabb is náluk.

A kiváló fizikum megtartásának része, hogy az ember megfelelően táplálkozik. Mit, mennyit evett a hajón?
Nem vagyok nagyevő, de ott muszáj volt nagyokat enni, s nekem nagyon jó ételeim voltak. Mélyhűtött, szárított zacskós készételek, ezek nagyon finomak, ízletesek. Egy nagy ládában vittem az összerakott készletet, s a hajón naponta válogattam ki a soros adagot. Főleg lenn a déli vizeken ettem sokat. Száz napra lőttem be a szükséges ételmennyiséget, s mivel a szabály szerint 120 százalékot kell vinni, 120 napnyi adagot pakoltam be, konzervek, készételek mellett minden egyéb kiegészítőt a kenyértől kezdve a tejkoncentrátumig, de vittem magammal igazi tejet is, ha nem is sokat.

Mivel nem holmi békés, csendes sétahajókázásról volt szó, érzett előtte, közben félelmet, netán elfogta valamikor is a rettegés?
Kétségtelen, hogy azért jó értelemben vett fatalizmusra szükség van egy ilyen út esetében, de én nem szoktam félni. Persze meg kell ismerni és idomulni azokhoz a viszonyokhoz, amelyek a déli óceánokon uralkodnak. Szükség van arra a másfél-két hónapra, mire odaérünk, addigra hozzá kell szokni a minél nagyobb sebességhez, a minél nagyobb hullámokhoz. Bár nem szoktam megijedni semmitől, attól azért mindig tartottam, hogy valami tőlem független pech, bármi miatt meghiúsul, amire vállalkoztam: leszakad egy kötél, elszakad egy vitorla, ledől az árboc, ilyesmi mindig megtörténhet. Ahogyan, az a fajta szorongás is benne van az emberben, hogy bármikor csattanhat egyet, s bármit elveszíthet, de ez nem az a klasszikus félelem. Soha nem magamat féltettem, hanem a hajót, vagy a vállalást, hogy igen, ezt a versenyt én végig akarom futni. Tehát szorongás van, félelem azonban nincs, a félelem az bénít.

Felborulhat egy ilyen hajó, mint amilyen a Spirit of Hungary?
Hogyne, de nem úgy, mint annak idején a Szent Jupát, mert ott mi estünk-keltünk azzal a kis hajócskával. A mostanival igyekeztem elkerülni azokat a helyeket, ahol egy borulás bekövetkezhet, például 15 méteres hullámokban. De akadt így is veszélyes helyzet: szembevitorláztam ciklon gerjesztette 12-13 méteres hullámokkal a Horn-fok után hazafelé jövet. Nagy sebességgel haladtam, s időnként konkrétan elrepült a 10 tonnás hajóm a hullámhegy tetejéről bele egy másik hullámba, ott aztán recsegett-ropogott minden, de haladtam tovább. Órákig tartott ez így, ott és akkor nem sokat adtam azért, hogy megérem az estét… Ilyenkor iszonyú az igénybevétel, nem lehet lelassítani a hajót, nem tudok megállni, ez frusztrálóan kemény érzés, a felfokozott feszültség állapota. Ha valamire büszke vagyok ezen az úton, az az, hogy megépítettem egy árbocot magamnak négy hónap alatt, és semmi nem hibásodott meg rajta az út során.

Öt földkerülésen van túl, az egyszemélyes vitorlások csúcsversenyéből, a Vendée Globe-ból önnek ez volt a harmadik. Az első ilyen, az 1992-93-as sikerült, a második, 1996-ban nem. Az elsőn 128 nap alatt, egyetlen nem franciaként ért be ötödikként, most kevesebb, mint 94 nap is elég volt az embert-hajót próbáló feladat teljesítéséhez. Hajókészítő tudománya fejlődött ennyit, a saját kormányosi, óceánjáró tudása nőtt, vagy más is hozzájárult a nyilvánvaló javuláshoz?
Minden fejlődött 1993 óta, fejlődtek a hajók, átlagsebességük nagyon megnőtt, mindenki tudja, hogy ő maga, illetve a hajója milyen széltartományokban a legjobb, ahol a leggyorsabban, a legjobban tud menni. Sokkal stabilabbak, megbízhatóbbak a hajók, iránystabilak is, ma már olyan sebességgel is merek haladni, amilyennel régen nem mertem. Aztán hihetetlenül pontossá vált a meteoszolgáltatás, vagyis az időjárási adatközlés, minden megvan a komputeremen az optimális útvonalhoz. A hajóműszereknél is hatalmas a fejlődés, a számítógépes segítség révén tudom, milyen vitorlának kell fenn lennie, s nekem mi a dolgom. Ilyen szinten már nem az érzékeim szerint, hanem a komputer alapján vitorlázok. Persze a számítógépet meg mi programozzuk, a precíz adatbázis az én tapasztalatomat tükrözi vissza.

Szóval a gép azért nem váltja ki az embert…
Nem, de kritikus pillanatokban emlékeztet arra, hogy mi a helyes. Próbálom ezt követni, én is gyorsultam személy szerint, sok mindent megtanultam a modern vitorlázásról.

Mit gondol, mai tudásával elkerülte volna az 1996-os balesetet, amikor tankhajóval ütközött, s végül is fel kellett adnia az akkori Vendée Globe-ot?
Igen, ma már ki tudnám kerülni a tankert, nem történne meg hasonló… S nemcsak én vagyok okosabb azóta, hanem olyan módon vagyok felműszerezve, hogy a körülöttem levő összes hajót látom, érzékelem. Tudom, ki milyen irányban megy, ők is látnak engem, a teljes forgalom ki van vetítve a komputeremen. Amellett a hajóm jelet is kibocsát, ami a radarokon megjelenik. Biztonságossá vált az egész, 30 mérföldön belül már nem tudom nem észrevenni a veszélyt, annyira precízek a műszerek, a műholdas technika is annyira magas szintű, hogy ha az ember csak kicsit is fegyelmezett, elkerüli a bajt.

Akár nyugodtan alhatna is… De persze ez nem így van. A mostani földkerülőn, amikor jó három hónapot töltött egyfolytában magányosan a hajón, mennyit pihent?
Napi átlagban háromórányira rakódik össze, amit tényleg alvással töltöttem és nemcsak szundikálással. Alkalmanként azért húsz percnél többet nem aludhattam, a nehezebb déli vizeken pedig inkább csak percek jutottak ilyesmire.

Az imént már szóba került Fa Nándor második Vendée Globe-ja. A mostani, harmadik vállalkozás összefügg azzal, hogy az előző nem sikerült?
Abszolút! Igen, nekem a 96-os verseny markáns restanciaként maradt meg az életemben, s végig kísért, hogy akkor én oda nyerni mentem, aztán fel kellett adnom, mert olyan pechszériába futottam bele, hogy bármit csináltam, minden rosszra fordult. Akkor is és főleg utólag azt mondtam: nekem ezt a teljesítményt valamikor még össze kell hoznom. Most, amikor harmadjára is nekivágtam, nem gondolkoztam helyezésben, de teljesítményben igen: száz napon belüli szerettem volna célba jutni. Optimális esetben még kilencven napon belül is beérkezhettem volna, de az Atlanti-óceán lefelé és visszafelé is lassú volt, ott sokat veszítettem, illetve a Csendes-óceán végig kínlódás volt, gyenge össze-vissza szelekkel vitorláztam, nem voltak igazán jó ciklonok, jó frontok, nem tudtam gyorsan haladni. A 93 nap 22 óra ehhez képest, amilyen viszonyok voltak, kifejezetten jónak számít, én nagyon elégedett vagyok vele. A restanciát, ami bennem maradt, most, 64. életévemben teljesítettem, úgyhogy nyugodt lélekkel mondom azt, hogy itt a vége. Ha itt a vége…

Annak idején a világ legmagasabb hegyét, a Csomolungmát elsők között megmászó Edmund Hillary, más források szerint George Mellory arra a kérdésre, hogy mért akarja meghódítani a csúcsot, így felelt: „Mert ott van…” Fa Nándornak mi a válasza a miértre?
A legelején engem a technika vonzott, a hajótechnika, a technológia, maga a hajó mint eszköz, vonzott az óceán, a sebesség, a távolság, az, hogy menjek, hogy nagy távolságokat lerohanjak. Az óceánhoz én nem azért megyek oda, mert ott van, hanem mert él bennem az ambíció, hogy szeretném magam ilyen módon kipróbálni, és a saját létemet ezen keresztül magyarázni, értelmezni, mert valahol mindnyájunkban ott zsong a tudásvágy, hogy igazából van-e értelme a létünknek, és ha igen, akkor mi. Hogy mi végre vagyunk, én, az egyed miért vagyok, az emberiség miért van, és van ennek az egésznek valamiféle értelme és célja? Ez az alapkérdés, erre keresgéljük a választ, ki így, ki úgy, van, aki a hegyen, van, aki az óceánon. Ez van eleinte, aztán az egész később átfordul egy nagyon szimpla szakmai érdeklődéssé, és egy egyszerű teljesítményvággyá, amire a Fa Nándinak van szüksége. Én szeretnék önmagam érdekében teljesíteni, mert nekem vágyam az, hogy megéljem, milyen mondjuk 480 mérföldet megtenni 24 óra alatt, 22 csomós átlagot menni, vágtatni az éjszakában 30 csomós sebességgel. Ezek olyan élmények, amelyek dermesztőek egyébként, mégis fantasztikus élmények, ha megvannak. Sok ilyen élményem van már, de jó pár dolog nem történt meg velem. Ezért a magamfajta embert újra meg újra visszavonzza az óceán, mert ott ezeket meg lehet élni, és ezek az extrém körülmények extrém gondolatokat váltanak ki bennem, tehát keresgélem a válaszokat és ott, a nagy vízen úgy érzem, hogy megtalálom. Persze nem találom meg, mert ott se találjuk meg, de azt gondolom, hogy ott közelebb járok az igazsághoz.

Egyszerűbb igazságként rögzíthetem: szívet-lelket dobogtató fogadtatásban volt része Les Sables d’Olonne-ban, a francia célállomáson, a kevesebb, mint tizenöt ezres városkában harminc ezren sereglettek össze érkezése hírére. A mólón, a kikötőbástya falára kifeszítve gigantikus méretű nemzeti lobogó is várta, Székesfehérvár felirattal. A nyílt vízen köszöntötte és a partig kísérte felesége, Melczer Irén, és két lánya, Anna és Lili.
Jöttek Fehérvárról sokan, a srácok kirakták oda azt az irgalmatlanul nagy zászlót, amely egy kézilabdapálya méretű volt, még a franciák is megcsodálták. Elképesztően nagy érzés volt megérkezni, ott volt a családom, a feleségem és a lányaim, ők csinálták a vállalkozás teljes médiarészét, mind fantasztikus tudású szakemberek, büszke vagyok rájuk. Aztán ott voltak a barátaim, átmentem a célvonalon, s attól kezdve történelemmé vált minden. Közel álltam hozzá, hogy elbőgjem magam, nagy volt rajtam a nyomás. Nem tudod, hogy éld meg az ilyen helyzetet, én 63 éves fejjel úgy ugrabugráltam ott, mint egy kölyökkutya, elementáris öröm töltött el. Az volt az egészben a csoda, hogy az engem ünneplők 90 százaléka francia volt, ennyire méltányolták ezek az emberek az óceáni teljesítményt. Arrafelé irdatlan respektje van az óceánnak és az óceánt járó embernek, ezért tisztelik a Vendée Globe-ot is, és azokat, akik ezen indulnak, extrém módon sztárolják. Amire az embernek hiúságból szüksége van, azt 15-20 éve már megéltem, ehhez képest minden csak plusz adalék. Maga a verseny is egy ajándék volt, kaptam még egy esélyt az élettől, hogy odamenjek kipróbálni magam. A felém sugárzó elismerés is olyan ajándék, amely már rég nem volt a képben. Köszönöm a sorsomnak.