A parton is világsiker

– Bármelyik keresőprogramra kattintson is az ember, a színész nagypapa, Benedek Tibor és az ugyanezt a hivatást választó édesapa, Benedek Miklós nevére azonmód találatok sokasága érkezik. Annál erőteljesebb lehet a hiányérzete a nagyszülő művésznevét továbbvivő pólós klasszis Benedek Tibor élete iránt érdeklődőnek a gyengébb nemhez tartozó családtagokat illetően. Márpedig ahogy az ősi igazság is rögzíti: minden sikeres férfi mögött-mellett ott áll a nő is, keressük tehát először őt, sőt őket… A feleségedről, a hatéves Mór és a négyesztendős Barka mamájáról, Epres Panniról, napjaink jól ismert modelljéről olvashattunk-hallhattunk már, édesanyádról, nagyszüleidről viszont annál kevesebbet tudunk.
– A nagymamáimat korán elvesztettem, de ismertem őket, vannak emlékeim róluk, főleg az apai nagymamámról, ő később halt meg. De inkább anyukám volt az, aki nagyon nagy hatással volt rám, az egész családunkra.

– Róla mit kell tudni?
– Gyakorlatilag ránk, nekünk szentelte az életét, azon kívül is, hogy ezért nagyon sokat dolgozott mint nőiszabó-mester. Mivel apukánk mindig igen elfoglalt volt a színház miatt, igazából az anyukánk nevelt minket az öcsémmel. A papa későn járt haza, mire pedig ő felébredt, mi már elmentünk iskolába, a hétvégén meg már nemcsak a színház volt, hanem nekem is bejött hamar a vízilabda, s vasárnap is lejártam az uszodába. Olyan sok családi program tehát nem volt, de van apaképem, nem csak anyukánk nevelt, ám ő volt az, aki az idő nagy részében mindig mellettünk volt. Éjszaka dolgozott, kisipart csinált, később volt esküvőiruha-kölcsönzője, szóval ő tartotta össze a családot, míg ma már inkább az apukámat és az öcsémet terelgeti, meg persze az unokákat is. A meccseimre a mamám mindig kijárt, apukám, amikor tehette, szintén ott volt.

– Milyen szurkolótípus a papa?
– Olyan, aki azt hiszi, hogy ért hozzá, de hát nem ért hozzá, viszont lelkes, s azért igyekszik nem beleszólni a másik munkájába, ahogy én sem szoktam az övébe. Szívesen megnézem, szeretek színházba járni, de én meg a színházhoz nem értek egyáltalán. Véleményt csak annyiban formálok, hogy tetszik vagy nem tetszik a darab. Biztos, ha azt mondanám, hogy ez vagy az a színész milyen jó volt, azt válaszolná: pedig az volt a leggyengébb egész évben…

– Mit szóltak hozzá odahaza, hogy játékosból ez év elején a nemzeti csapat első számú szakmai vezetője lettél?
– Egy házban élünk, ők alattunk laknak, s napi szinten beszélünk, nem volt tehát nekik váratlan, hogy én lettem a válogatott szövetségi kapitánya. Bár apám azt mondta, hogy nagyon félt, mert hát egy színészből sem lesz automatikusan jó rendező. Én persze pontosan tudtam, hogy ez így van, de nem azért akartam edző lenni, mert jó játékos voltam, hanem mert éreztem, hogy vannak ilyen képességeim. Mint mindenkinek a véleményét, az övét is meghallgattam-meghallgatom, de nem tudom, hogy valamikor is megfogadtam-e.

– Mi volt a feleséged véleménye?
– Az ő reakciója igazából nem ekkor volt kérdés, hanem inkább akkor, amikor lemondtam a válogatottságot 2008-ban, a pekingi olimpia után, s utána a szövetségi kapitány, Kemény Dénes meghívott másodedzőnek. Pekinget követően azt akartam, hogy legyen végre szabad nyaram, lehessek többet a családdal, s egy évre rá mégis újra feladatot vállaltam, tehát igazából ekkor volt az, amikor Panninak nagy áldozatot kellett hoznia. Én év közben játszottam olasz klubomban, a Reccóban, s a nyáron, amikor szabadság lett volna, három éven keresztül másodedző voltam. A mostani viszont nem akkora áldozat, hiszen év közben sokkal szabadabb vagyok, a feladat nagyon-nagyon nemes, erre szerintem csak büszke lehetett a feleségem, aki mindig mellettem állt, s nem is volt kérdés, beleszól-e abba, hogy én kapitány legyek vagy sem.

– Hogy a posztra kerülhess, haza kellett jönnötök Olaszországból.
– Eleinte úgy volt, hogy miután abbahagyom a játékot, maradunk továbbra is kinn, és a Camoglinak leszek a vezetőedzője. Ám amikor a londoni olimpiához közeledve kiderült, hogy ebből nem lesz semmi, eldőlt az is, hogy haza fogunk költözni. De hogy kapitány lehetek, az csak október–november tájékán merült fel, amikor Dénes bejelentette, hogy nem folytatja szövetségi kapitányként.

– Számítottál rá, hogy valamikor az örökébe lépsz annak, akivel közösen három olimpiát is nyertél?
– Abszolút számítottam rá! Dénes eleve két okból hívott: az egyik, hogy jelenlétemmel, a tapasztalataimmal segítsek, a másik, hogy esetleg valamikor majd én folytatom ezt a munkát. Szerintem ő se tudta igazából, hogy ez mikor lesz. Soha nem gondoltam természetes dolognak, hogy ez nekem jár, viszont úgy voltam vele, hogy ezért a posztért érdemes küzdeni, mert ez egy nagyon szép feladat. Viszont nem úgy készültem, hogy én biztosan kapitány leszek. Voltak alternatíváim, de megcsináltam a pályázatot, s vártam a döntést.

– Mintha lenne valami sorsszerű párhuzam abban, hogy Kemény Dénes kapitánykodása nyitóévében, 1997-ben, rögtön első világversenyén Európa-bajnokságot nyert, te pedig szintén „parti újoncként” úgy kezdtél a nemzeti együttes élén, hogy alig pár hónapos közös munka után világbajnok lett az általad összeállított és felépített csapat. Színházi kifejezéssel élve: ennél jobb antré aligha lehetett volna számodra!
– A vb előtt én ugyanazt az alázatot éreztem, mint amit Dénesnél érzékeltem 1997-ben, aki ugyanígy akart nyerni akkor, ahogyan most én, és ez valóban hasonló. Ő is pontosan ezzel a lelkesedéssel, tűzzel és újítókedvvel fogott neki, és ez nagyon sokat számított akkor is és most is. Az ambíció ugyanaz volt, hiába állt mögöttem három olimpiai arany, az játékosként volt, én soha nem írattam ki azóta sem a nevem alá, hogy olimpiai bajnok, hanem mindig csak azt, hogy szövetségi kapitány. Itt nem számít, hogy olimpiai bajnok vagy, az számít, hogy milyen edző vagy.

– Azért, ha nem jön össze a világbajnoki cím most nyáron, hiába a három ötkarikás aranyad, könnyen rád süthették volna, hogy lám-lám, kapitánynak viszont nem vagy jó.
– Ezért is kellett nagyon a barcelonai siker. És én ezzel a vb-győzelemmel úgy vagyok, hogy ha netán semmit nem nyerek már edzőként, akkor is letettem a névjegyemet örökre. Ez volt az az érzés, ami átfutott rajtam, amikor a srácok bedobtak a medencébe a döntő megnyerésének pillanataiban. Ugyanaz szaladt át rajtam, mint amikor 2000–ben, az első olimpiai győzelem után beugrottunk a vízbe. Ugyanaz lehetett az arcomon, s ugyanaz volt belül az érzés, hogy innentől kezdve nem számít más, akármilyen rossz dolog ér is: játékosként én Sydneyben olimpiai bajnok lettem. Ugyanez érvényes most is: akármi történik, jó vagy rossz, én világbajnokságot nyertem kapitányként Barcelonában, ami nagy nyugalmat ad. A magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányának lenni hatalmas dicsőség, miközben az sem feledhető: itt ugyanolyan gyorsan tudsz felemelkedni, mint ahogy lesüllyedni.

– Győztes gárdán is lehet, de nyilván nem egyszerű változtatni. Aki szeretne bekerülni a Benedek-csapatba, mire számíthat most, hogy a vb utáni két hónapos pihenést követően újrakezdődött a munka, amely egészen a nyári budapesti Eb-ig tart?
– Elvárom játékosaimtól, hogy az Eb-t megelőzően, például a világligában is ugyanolyan akarással és odaadással játszanak, mint ahogyan a vb-n tették. A csúcsra felkerülni fel lehet, de ott maradni, az az igazi nagy teljesítmény. A már elég sokszor bizonyító Madaras Norbin kívül – aki két olimpiát is nyert az idei vb előtt – mindenki másnál eldől, hogy miként tud a csúcson maradni. Valamennyi játékosnak megvan a feladata, amivel meg kell, hogy küzdjön.

– Madarast említetted, aki harminckét évével korelnöke a válogatottnak. Ám nekem erről az jut eszembe, hogy Benedek Tibor nálánál jóval idősebben is még javában a jövőnek dolgozott, s nem a visszavonulás gondolatával foglalkozott. Mi több: felsejlik egy 2005-ös nyilatkozatod, amelyben arról beszéltél nekem, hogy a 2008-as olimpiáig biztos, hogy kitartasz válogatottként is, amúgy pedig 2012-ig pólózol tovább, s csak negyvenévesen hagyod majd abba. Így is történt.
– Akármilyen összetételű legyen is a gárda, a barcelonai diadal után számomra egyértelmű, hogy legalább annyi esélye van a végső győzelemre Budapesten, az Eb-n is, mint a négy-öt legerősebb riválisunknak.

– Min múlhat az, hogy idehaza meglegyen a kontinensbajnoki cím is?
– Sok mindenen, de elsősorban a részleteken múlik. Van ez az öt-hat csapat, amelyből kikerülhet a győztes, s ha kiesel a négyből, sokkal nehezebb ötödiknek lenni, mint elsőnek. Én még mindig a szerbeket tartom a legjobbnak, bár ők is és az olaszok is elvéreztek Montenegró ellen, de ettől még nem lettek gyengébbek, ahogy a horvátok se. Minden jelentős nehéz meccs általában egy-egy gólon múlik. Ezek az egy gólok a már említett fontos részletek. Mi próbálunk ügyelni minden részletre újra, s ez hozhatja az eredményt Budapesten is. Acélkitűzés az, hogy a négybe kerüljünk az Eb-n is, hazai környezetben nyilván ez kötelező elvárás, aminek persze nem lesz könnyű megfelelni.

– A külön teher azért Barcelonában mégiscsak lekerült rólad. Hiszen a vb-re azzal mentél ki: ha nem jutunk be a legjobb négy közé, akár le is válthatnak a kapitányi posztról. Ez akkor is nyomasztó lehet, ha tudjuk: az elődöntős szereplés afféle előírásként benne van jó ideje minden magyar pólókapitány szerződésében, s a kitétel a budapesti Eb-re is igaz. De a vb-arany azért ebből a szemszögből is „jól jött”.
– Az elején bántott az „azonnali éremkötelezettség”, de aztán úgy fogtam fel, ez egy motiváció is, hogy az elődöntő kvázi kötelező, hogy rögtön eredmény kell, mert különben elküldhetnek. Ez komoly kihívás, és a magyar vízilabdában egy ilyen poszt esetében érthető elvárás is. Úgyhogy elég hamar beletörődtem, hogy ez a sorsom, majd elválik, hogy ennek meg tudok-e felelni vagy sem. Ugyanez az elnökségi döntés ösztönző volt Dénes számára is, akinek ez a pont szintén szerepelt a kapitányi szerződésében. Mindig látszott a megkönnyebbülés rajta, amikor a négy közé kerülés megvolt.

– Hiúsági kérdés is ez az egész elvárásosdi?
– Nyilván hiú is vagyok, de inkább azt mondom, a vb-arany igazolta elképzeléseimet, azok helyességét, a munkámat, meg azt, hogy jó játékosból lehet jó edző is.

– Az elmúlt hónapok alatt kiismerted már annyira a játékosaidat, hogy megállapíthasd: megvan bennük is az az eltökéltség, a klasszissá válásnak a képessége, példának okáért az a fajta szellemiség is, ami Benedek Tibort mindig is jellemezte? Szintén háromszoros olimpiai bajnoktársad, Kiss Gergő nyilatkozta rólad még a vb előtt azt, hogy világéletedben hipermaximalista voltál magaddal és a mindenkori csapatoddal szemben egyaránt.
– Igen, az vagyok, maximalista, és ki fog derülni, hogy a játékosok egyénileg mennyire azok. Biztos lesznek, akik azok, mások kevésbé, ezért is változik szinte mindig egy csapat. Nem áltatom magam azzal, hogy ennél a tizenhárom embernél minden jól fog sikerülni, de bízom benne, megtalálom az Eb-re is a legelszántabb és a vízilabda iránt legjobban elkötelezett tizenhárom játékost.

– Meddig tervezel, nézel előre mint szövetségi kapitány?
– Nem kötelező formula, hogy tizennégy-tizenöt évben kell gondolkozni egy szövetségi kapitányról, az én fejemben most csak ez a négy év van. És még ezt a négyet is felosztottam. Előbb ezt a két évet döntöttem el, hogyan és hova szeretnék eljutni. Itt van a budapesti Eb, amely olyan szintű feladatot ad, mintha egy olimpiáról beszélnénk. Nyilván egy olimpia mindig nagyon fontos, a játékosok szempontjából is ez a legfontosabb, hiszen anyagilag is ez van a legjobban megbecsülve. Az Eb ugyanakkor nem fogja megváltoztatni az életüket, de itthon játszunk, hazai környezetben egy megnyert vb után, tehát én olimpiás szintre emelném ezt az Európa-bajnokságot.

– Négyszázhúszszoros válogatottként abszolút hazai csúcstartó vagy. Nyertél olimpiát, világbajnokságot, Európa-bajnokságot, világkupát, világligát, hogy a klubsikereidről már említést se tegyünk. Mégis felmerülhet: ha nem póló, akkor mi? Szóba jöhetett volna nálad más sportág is?
– Szerencsére én nyolc-kilenc éves koromban megtaláltam magamnak a vízilabdát, bele is kapaszkodtam, s nem engedtem többet el. Nagyon élveztem mindig, most, kapitányként azt mondom, hogy a szépsége mellett a nehézségeit is látom.

– Mit tanácsolsz a gyerekeidnek? Rájuk bízod a döntést, vagy terelgeted netán a vízilabda felé őket is?
– A hatesztendős Mór focizik, de előbb-utóbb biztosan vízilabdázni is fog. Hogy mi lesz belőle, nem tudom, azt viszont kétéves kora óta látom, hogy nagyon ügyes. Sokkal ügyesebb, mint én voltam. A kishúga, Barka nagyon laza, ő táncol, viszont nem annyira ügyes mozgáskoordinációban, alkatilag nem feltétlenül táncra született. Picit az én alkatomat örökölte, olyan széles válla van négyévesen. Tizennégy éves nagylányom, Ginevra az első feleségemmel Rómában él, és ott nincs női vízilabda. Hol ő jön ide, hol én, tökéletesen beszél magyarul.

– Itt az év vége, a karácsony.
– Szent ünnep számunkra. Mindig együtt van a család, itthon vagyunk, ilyenkor a lányom is jön Rómából, idén is velünk lesz ő is. Így teljes az egész, nagyobb ajándék nem is kell.

Jancsó Kornél
Fotók: AFP, Szaka József