Rubint Réka a kulisszák mögött

Rubint Réka nem csak az a tökéletes külsejű és tökéletes életű sztár, az a kőkemény és sikeres üzletasszony, akit nap mint nap látunk a közösségi médiában és az újságok címlapján. Igazi temperamentumos feleség, akinek meg kellett vívnia a saját harcait, hálás gyermek, aki elérzékenyülten mesél a szüleiről és hatalmas szívű édesanya, aki bölcsen terelgeti kamaszodó gyermekeit az élet útvesztőiben. Réka a mindennapi életéről, az érzéseiről, vágyairól mesélt az Élet&Stílus magazinnak.

Aprócska hajszálon múlott csak, hogy egyáltalán találkozni tudjunk Rubint Rékával, az interjúnk időpontjában ugyanis épp Dominikán kellett volna lennie, hogy helyszínt keressen a következő táborához. Magyarorszàg elsőszámú női fitnesztrénere ugyanis nem áll meg: a lezárások ellenére, vagy épp azok miatt képtelen tétlenül ülni.

– Decemberben a 3. Maldív-szigeteki összessègèben az elmúlt  11 év 108. Alakreform táborát tartottad, és most egy újabbra készülsz. Milyen utazni a pandémia idején?

– Az utazás feltétele  PCR teszt volt, semmi más. Miután mindenki megkapta a negatív eredményt, úgy éreztük magunkat, mint a kismadarak, akik végre kirepülnek a kalitkából. A táj szépségét felülírta az az öröm, hogy végre maszk nélkül beülhetünk egy szabadtéri étterembe, és mezítelen lábunk a homokba lógatjuk. Mivel mindenhova csak negatív teszttel lehetett belépni, így nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mintha itthon elmentünk volna egy szupermarketba vásárolni.

– Ilyenkor családod is mindig veled megy. Milyen a kamasz gyerekekkel az élet?

– Sokkal nehezebb, mint amire fiatalon számítottam: bizony érdemes jó előre időpontot foglalni a fodrászhoz, mert a kamaszokba garantáltan bele lehet őszülni – mondja nevetve a háromgyermekes édesanya. Azt vallom, hogy nagyon fontos az a példa, amit a gyerekek a szülőktől látnak. Fontos, hogy egy olyan családban nőjenek fel, ahol a szülők tisztelik egymást, és együtt haladnak egy úton egymást tisztelve, szeretve és támogatva. Úgy hiszem, az én gyerekeimnek a helyén van az értékrendjük, és bízom benne, hogy ha felnőnek, akkor találnak maguknak egy olyan társat, amilyet én találtam meg Norbiban.

– Milyen jövőt álmodsz nekik?

– Pont ugyanezt az életet kívánom nekik, ami nekem van, se többet, se kevesebbet. Teljesen mindegy, hogy mi lesz belőlük, edző, fotós, ügyvéd, orvos, virágkötő vagy séf: a lényeg, hogy szeressék a szakmájukat. Ami már most látszik: hogy nem szeretnek szerepelni. Larának volt egy felkérése az RTL Álarcos című műsorában, és csak azért vállalta el, mert el lehetett bújni. Így a nézők előítéletek nélkül, csak a hangot hallhatták. Csak mi tudtuk, hogy a fagyi jelmez mögött a mi lányunk van. Sokan nem is gondolják, hogy egy ismert ember gyermekének lenni nem mindig könnyű.

– Mivel jobban reflektorfényben vannak több támadás is éri őket…

– Sokan mondták, hogy miért engedem egyáltalán, hogy jelen legyenek a közösségi oldalakon. Nem tehetek mást. Ha egy 26-30 fős osztályból vagy a baráti körből szinte mindenki fent van a TikTok-on, Facebookon és az Instán, nem mondhatom a lassan felnőtt korú gyermekemnek, hogy épp ő ne legyen. Közben pedig azt kívánom, hogy bár ne lenne Facebook, bár ne lenne Instagram! Mennyivel egyszerűbb volt minden az én gyerekkoromban! Furcsán hangzik ez az én számból, hiszen majdnem egymillióan követnek a Facebookon,  háromszáz-ötvenkétezren az Instán. Mégis, ha tehetném, 20-22 év alatt nem is engedném regisztrálni a fiatalokat.

– Hogy vagytok a korlátozásokkal?

– Én személy szerint a gyerekek szempontjából örülök annak, hogy este nyolc órakor otthon kell lenni, szerintem sokan vagyunk ezzel így szülők. Hétvégén nem kell hajnalig virrasztva várni a bulik végét és izgulni, hogy épségben hazaérnek-e?! Tudom, hogy hiányzik a gyerekeknek a megszokott kis életük, de nem hiszem, hogy bármiről is lemaradnak . Nézzük a dolgok jó oldalát. Akkor fognak majd bulizni, amikor picit érettebbek és tudatosabbak lesznek. Ebből a szempontból jókor jött ez a covid. Ugyanakkor egy éve szinte nincs munkám, és már nagyon várom a „kényszerpihenő” végét. Azt viszont muszáj elfogadnom, hogy az utóbbi években nagyon túlhajtottam magam. Egy hétvégén volt 6-7 fellépésem, volt, hogy 1500-2000 kilométert utaztam. Imádtam minden pillanatát, de az vitathatatlan, hogy nagy volt a terhelés és ez a leállás a saját testem fizikális terhelése szempontjából a legjobbkor jött. Most sokkal inkább a családra és a gyermekeimre tudtam fókuszálni. 100%-os figyelemmel tudtam mellettük lenni, ami nem ment volna, ha én is a mókuskerekemben vagyok.

– A covid utolért titeket is?

– Anyukám átesett a covidon, és ha nincs ez a “kényszerpihenő” az életemben, akkor nem tudtam volna ennyit törődni és foglalkozni vele. Nemrég Szentendrére költöztettem őt, most itt lakik tőlünk öt percre, és minden nap találkozunk. Eddig a testvéremék figyeltek rá, most nekem van erre nagyobb kapacitásom. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen összetartó családom van, és mindig számíthatunk egymásra. A testvéremmel mindig is jó volt a kapcsolatunk, amikor a gyerekek kicsik voltak, gyakran voltak Édesanyámnál és náluk. Volt lehetőségük megízlelni a vidéki élet sokszínűségét és szeretetteljes légkörét. Tojást szedtek, amiből a reggeli rántotta készült, tyúkot kopasztottak, amiből a vasárnapi húslevest főzte a bátyám… Olyan gyerekkoruk volt, amilyen nekem megadatott. Tulajdonképpen alig várom, hogy idővel majd én is sokunokás nagymama legyek! A legnagyobb bútordarab a házunkban az az étkezőasztal lesz, amit majd körülülnek az unokáim, és én ugyanazt a boldog és felhőtlen gyerekkort szeretném  majd biztosítani nekik, amit én és a gyerekeim is megkaptunk.

– Ráadásul lesz is mit az asztalra tenni, mert szeretsz főzni…

– Imádok főzni és állítólag jól is tudok! Vidéki lányként nőttem fel, a szüleim a mezőgazdaságban dolgoztak, így volt szerencsém megtanulni a zöldségtermesztés és az állattenyésztés rejtelmeit. Sokszor az én és a bátyám feladata volt, hogy kimenjünk az udvarra, elkapjunk egy tyúkot, azt levágjuk, megkopasszuk és paprikáscsirkét főzzünk belőle. Disznóvágáskor hurkát és kolbászt töltöttünk, tepertőt sütöttünk. Biztos vagyok benne, hogy a szívósságomat és a munkabírásomat a gyerekkoromban kaptam és szívtam magamba. A saját gyerekeimet sem nevelem burokban. Azt szeretném, hogy ha kikerülnek az életbe, akkor meg tudják állni a helyüket. Ugyanarra tanítom őket, mint engem az apukám: hogy bármilyen körülmények között maradjanak emberek.

– Norbi viszont egészen más közegben nőtt fel…

– Norbit az édesanyja nevelte fel, nagyon nagy szeretetben, és azt kell mondjam, hogy nagyszerű embert nevelt a fiából. A lányunknak is ilyen társat és férjet kívánok, aki ilyen stabil és megbízható, ennyi tiszteletet és szeretetet tud adni. Húsz év után már annyira összehangolódtunk, hogy szavak nélkül tudjuk egymás gondolatát és  érezzük egymás rezgéseit. Ha napközben rá gondolok, megcsörren a telefonom és Ő hív. Ha nyugtalanul alszom, neki is álmatlan éjszakája van, és ez viszont is így van. Ugyanakkor rengeteg munkánk van abban, hogy ilyen kiegyensúlyozott és boldog a házasságunk! Egyetlen apróságban rejlik a titok: jobban kell szeretned a másikat önmagadnál!

– Melyek voltak a házasságotok első éveinek legnehezebb pontjai? 

– Norbival nem lehet veszekedni. A 20 év alatt egyszer sem emelte fel a hangját, mindig nyugodt. Amikor az én temperamentumom elszabadul, csak mosolyog és annyit mond : „Kicsim! Te még dühösen is gyönyörű vagy!” 

Ilyenkor a legjobbnak az bizonyul, ha felhúzom a futócipóm és kicserélem az energiáimat.

– Hogyan oldjátok meg a problémákat?

– Két  nehezebb helyzet volt a közös utunk elején.  A megismerkedésünk után egy évvel feleség, majd rá egy évre kismama lettem. Lara születése után 20 hónappal megszületett a nagyobbik fiam, Norbika. 26 évesen hirtelen kétgyerekes anyuka lettem, ráadásul közben az egész ország megismert. Mikor a férjemet megismertem, heti 35- 40 aerobic órát tartottam, főiskolára jártam, és az anyasággal ez az az óriási lendület egyszer csak eltűnt. 

Norbi persze nagyon élvezte, hogy ő az, aki elmegy vadászni és hazahúzza a mamutot, én pedig terelgetem a gyerekeket. Én viszont nem voltam felhőtlenül boldog a klasszikus családi életben, valami hiányzott … hiányzott a régi életem munkával teli szeletje, hiányzott a régi Réka. Fel kellett vállalnom a vágyaim, és okosan megszervezve ki kellett találnom, fel kellett építenem, hogyan lehetek egyszerre édesanya, feleség és sikeres edző is, neki pedig bíznia kellett bennem, hogy mindezt meg tudom csinálni.

– Szépen megoldottátok…

A másik nagy feladat az volt, hogy Norbi nem tudta milyen klasszikus Apának lenni, hiszen ő Édesapa nélkül nőtt fel. Eleinte fogalma sem volt mit kezdjen a gyerekekkel, mert a gyerekkorában nem volt minta, sose látta, hogyan kell ezt csinálni. Én viszont nagyon is tudtam, hiszen szó szerint az apukám ölében nőttem fel. Úgyhogy türelemmel, szeretettel, elfogadással és néha bizony könnyekkel meg kellett őt tanítanom arra, hogy milyen szuper Apuka tud ő lenni. Ez akkor rendkívül kemény feladat volt, de visszatekintve nagyon megérte. Óriási összhang van közöttük. A gyerekek nagyon szeretik őt, és a legjobb, legmegbízhatóbb barátjukként tekintenek rá. Norbi erre nagyon büszke. Én pedig rá, hogy nem adta fel, és végigcsinálta.

Herczku Nóra

Megosztom