Minden úgy kezdődött, hogy a férjem 15 évvel ezelőtt – amikor még nem is ismertük egymást – elkezdett golfot fényképezni. Akkor még fogalma sem volt arról, hogy mi fán terem ez a játék, mondhatni nem is látta túl sok értelmét. A szabályokat viszont megtanulta, hiszen anélkül nem is tudott volna tudósítani róla, ám éveken keresztül csak fotóriporterként ment ki a golfpályára.
Így ment ez egészen 2012-ig, az Első Kínai Golfnapig. Ezen a napon ütötték az első szeget a koporsómba.
Történt ugyanis, hogy miközben a férjem fényképezte a gyakorlópályán (beavatottaknak: range-en) a vendégeket, az egyik edző közölte vele: hagyja már a fotózást, és üssön egyet. Meglendítette az ütőt, és ütött egy hatalmasat. Majd soha többé nem találta el a labdát. Előnyére legyen mondva, próbálkozott, tisztességesen, úgy kellett szólni neki, hogy „kedves fotós úr, tessék már letenni azt az ütőt, mert lassan eredményhirdetés lesz”.
Egy hét múlva volt saját felszerelése és cipője, két hét múlva pedig edzője. Szerencséje volt, mert összetalálkozott egy fantasztikusan jó humorú és jó pedagógus (tudom, mert engem is tanított később) edző sráccal, akivel sikerült barter megállapodást kötnie: golftanításért cserébe oktatóvideókat készítettek. Rövid időn belül már bérlete is volt az egyik pályára, és ekkor megkezdődött a hivatalos golfözvegységem.
A munkarendje a játéknak kedvezett: a fotósoknak nem kell bejárni a szerkesztőségekbe, hanem ha munka van, telefonon értesítik őket, hogy menjenek a helyszínre. Az én férjem tehát reggelente elindult dolgozni a golfpályára, majd ott addig ütögette a labdákat, amíg el nem kellett indulnia fényképezni. Munka után pedig vissza, mindaddig, míg a család többi tagja haza nem ért. Három év volt, mire rendesen megtanult játszani, miután kiváltotta a pályaengedélyét, kezdetét vette a verseny-őrület. Volt olyan nyarunk, amikor minden hétvégét más vidéken töltöttünk, ahol épp verseny volt.
Próbáltam én is beletanulni a golfba, hiszen nem rossz játék ez: sok időt tölt az ember a szabad levegőn, nagyokat sétál, nyugalom és béke van. Ám annyira rosszul látok távolra, hogy kínszenvedés volt a labdáimat követni, így lemondtam a közös golfozásról, helyette elkezdtem az özvegységet kiélvezni. Amíg ő a pályán volt, én szabadon jöttem-mentem, strandoltam, vásárolgattam. Amióta pedig a gyerekeink rájöttek, milyen jó sport a golf, és mennek vele a pályára, kifejezetten vígözvegy lettem.
