Antarktisz, a hetedik földrész

Dr Tóth István: „150 országban jártam…”

Nagyon sok embert megkérdeztem már, miért is hívják hetedik földrésznek, mert igaz több mint 60 évvel ezelőtt a földrajz órákon mi csak hat földrészről tanultunk, de pontos és megnyugtató választ eddig senkitől nem kaptam.  Földrajztudós nem lévén, kénytelen vagyok ezt a megállapítást elfogadni. – elmélkedett nagy utazónk, Dr. Tóth István, aki az Antarktisszal feltette az i-re a pontot és szó szerint százötven különböző országban járt.

Ötfős csapat tagjaként indultunk el erre a mindenképpen egzotikusnak nevezhető utazásra. Három dolog motivált, ha most nem megyek el, akkor valószínűleg kimarad az úticélok sorából. Tehát az életkorom volt a döntő érv, de az is szerepet játszott az úti cél kiválasztásában, hogy az összes többi földrészen jártam már, csak ez hiányzott és mivel korábban 149 országban jártam, szerettem volna, ha 150. ország az eddigi utazásaim egyfajta megkoronázása lenne. Most már nyugodtan kijelenthetem, felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb, és egy percig sem bántam meg, hogy belevágtam. Az utazás előtt óriási izgalmakat éltem át. A hajótársaság ragaszkodott ahhoz, hogy minden utasuk legalább egy nappal korábban érkezzen meg Buenos Airesbe, ahol az utazást megelőző napon koronavírus teszten kell átesni. Ezzel szemben egy utasbiztosítás sem foglalta magában az utazás esetleges visszatérítését, de kis csapatunk minden tagjának a tesztje negatív lett.

Egy amszterdami átszállást követően tizennégy órás repülőút végén érkeztünk meg Buenos Airesbe. A következő nap repülőgépekkel utaztunk a világ legdélebben fekvő városába, Ushuaiaba. Városnézés után délután tudtuk elfoglalni a következő tíz napra szóló, kényelmes kabinjainkat a Hurtigruten hajótársaság Fridtjof Nansenről, a híres sarkkutatóról elnevezett hibrid meghajtású hajóján. A hajó lényegesen kisebb, mint a Földközi tengeren vagy a Karib-szigetek között mozgó óriási úszó szállodák. Az antarktiszi törvények értelmében maximálisan 500 főt befogadó hajók köthetnek ki a hetedik földrész partjainál. Ez a „kis” hajó, így is 140 méter hosszú és 11 emelet magas volt. A legfelső szintről pazar kilátással a látnivalókra. A hajónk 30 km/órás átlagsebességgel haladt a néha a négy méternél magasabb hullámok között, amelyek talán a nyugodt Beagle-csatorna után a Drake-átjáróban voltak a legmagasabbak.

Hatvanórás utazás után értük el a viharos Drake-átjárón keresztül az első antarktiszi Yalour szigetet, ahol kikötöttünk. Az ezt megelőző napokban felvettük a kiszállásokhoz használt ruháinkat, gumicsizmáinkat, felkészültünk az előttünk álló expedíciókra, színvonalas előadásokat hallgattunk, kipróbáltuk a hajó különböző szolgáltatásait, használtuk a medencét, a kényelmes jakuzzikat és a szaunából gyönyörködtünk a csodálatos látványban.

Öt egymást követő napon különböző szigeteken és a szárazföldön álltunk meg, és általában naponta kétszer hagytuk el utazó hajónkat masszív gumicsónakokban. Szigorúan minden csónakban tizenkét utas, a kormányos és az idegenvezető lehetett. Naponta egy alkalommal léptünk csak ki az adott szigetre vagy szárazföldre, a másik alkalommal a gumicsónakokból fedeztük fel a sarkvidék különleges állatait, bálnákat, delfineket, fókákat, pingvineket. Amíg a csónak haladt, addig felállni sem lehetett, de ha megállt, akkor egyenként felállhattunk fényképezni, videózni. A Yalour szigeteken Adelaide pingvinek között a nagy hóban, síbotok segítségével sétáltunk. Mindenhol az állatok nyugalma és védelme volt a fő szempont. Öt méternél közelebb nem mehettünk, így az állatsimogatás szóba sem jöhetett. Persze olyan is volt, hogy a pingvinek közvetlenül a lábunk előtt sétáltak…

A második napon Port Charcotnál kötöttünk ki. Itt nagyon érdekes formájú leszakadó jéghegyeket örökítettünk meg. Olyan tiszta volt itt a levegő, hogy a több, mint ötszáz méterre emelkedő hófalak távolságát egy-kétszáz méterre becsültük. A tudósok ezeken a helyeken nyolcezer éves hóhegyeket tapasztaltak és mértek az évenkénti nyári olvadás és porréteg ráfagyások számaiból.

A harmadik napon Port Lockroynál és a Jougla szigeteknél álltunk meg. Itt működik az Antarktiszon az egyetlen postahivatal, a Penguin Post Office, itt tudtuk mi is a megírt lapjainkat feladni antarktiszi bélyeggel és bélyegzővel. amelyek hajóval később érkezett meg Magyarországra, mint mi magunk. Ezen a szigeten működik az angol pingvinkutató állomás is. Sok szamár- és álörvös pingvint csodáltunk, fényképeztünk.

A negyedik napon a Danco szigetnél és Orne Harbournál álltunk meg. Ahogyan a korábbi napokon, kikötő hiányában most is a hajó a nyílt vízen horgonyzott és gumicsónakokkal értük el a szárazföldet gyönyörű hóesés és bálnalesek közepette.

Az ötödik napon a megállónk a Telefon Bay-nél volt, ahol partra szállva egy tűzhányó peremén körbesétálva lehetett a kráterbe belenézni, amely csak a huszadik évszázadban már háromszor tört ki. A parton fókák és Adelaide- pingvinek élték megszokott életüket. Sajnos a legnagyobb testű, császár- és királypingvinekkel sem itt, sem máshol nem találkoztunk, mert ezek megtekintéséhez más szigetekre kellett volna elutaznunk. Itt lehetőség volt az egy fokos Atlanti-óceánban megfürödni, amelyet néhányan megtettek. A nap sokszor sütött, a levegő hőmérséklete nulla és plusz négy fok körül mozgott, de a szél miatt mindig be kellett öltöznünk. A fehér hóhojsza nevű viharmadarak csapatának légikíséretével szálltunk fel a hajóra, s indultunk el ezerkilométeres utunkra, Ushuaia felé.

Tizenkét órával a tervezett érkezés előtt kikötöttünk a „Világ végének” nevezett városban. Kicsit izgultunk, mert érkezésünkkor a szárazdokkban állt egy hasonló hajó, mint a miénk, amely egyhónapos javításra szorult, mert a kiszámíthatatlan, nemegyszer tíz méternél magasabb hullámokkal támadó „szörnyetegnek” elnevezett vihar súlyosan megrongálta, ablakait betörte…

A második kapitányi fogadáson is pezsgővel koccintottunk a jól sikerült és főleg balesetmentes utazásra. A csizmáinkat megtisztítva leadtuk, de a képeken látható szép piros kabátokat emlékül megtarthattuk. A visszafelé utazás során a hajó kényelmi szolgáltatásait még többet használtuk, és szinte mindannyian a hajón a foci vb-n az argentin csapatnak szurkoltunk. A vb-döntő győzelmét követően óriási fiesta fogadott bennünket a győzelem alkalmából Ushuaiaban és Buenos Airesben is. Hétfőn éjjel érkezett haza a győztes csapat és keddre munkaszüneti napot rendeltek el, ugyanakkor mindenki dupla fizetést kapott. Az Obeliscónál a széles sugárúton és az autópályák mellett a tudósítások szerint tízmillió kék-fehér csíkos, 10-es számú és Messi feliratú mezbe öltözött rajongó ünnepelt.

Hazaérkezésemet követően elmondhatom, hogy egyik nagy álmom teljesült, miszerint saját finanszírozásból másfélszáz országba utaztam, jutottam el. Remélhetőleg utazásaim folytatódnak, amelyekről folyamatosan hírt adok az Élet&Stílus magazin hasábjain. Terveim között szerepel egy újabb egzotikum, Pápua Új-Guinea, bár jelen pillanatban úgy érzem, még egy ilyen egzotikus ország, mint az Antarktisz, nincs több a világon.

Dr. Tóth István