A repülés szerelmese

2001. szeptember 11-ét megelőzően az utasok betekintést nyerhettek, mi, hogyan zajlik a pilótafülkében repülés közben. A szomorú és a világ számára elfelejthetetlen események teljesen átalakították a repülés biztonságtechnikai szabályait. Ma már a kíváncsi apróságok is csak landolás után néhány perc erejéig nézhetnek körül a pilótafülkében a kapitány és az első tiszt jelenlétében.

Lapunk főszerkesztője egy családi vakáció során, kisfiának köszönhetően ismerkedett össze Bubcsó Botond pilótával, akiről percek alatt kiderült, neki már az édesapja is pilóta volt kapitányi beosztásban.

Tíz éve navigációs tisztként kezdett Bubcsó Botond, ma már negyedik éve szolgál első tisztként a WizzAir-nél. 1994-ben kezdett vitorlázó repülőgéppel repülni és lett szerelmese ennek a varázslatos hivatásnak.
Egyelőre nem beszélhetünk dinasztiáról, hiszen nekem még nem született gyermekem – mondja Botond. – Ha megszületik, talán örökli a szenvedélyem úgy, ahogy én azt édesapámtól. Édesapám, Bubcsó István ismert és elismert személyiség volt a szakmában. Két évtizeden át szolgált kapitányként, a Malév kötelékében repült, utolsó éveiben a jól ismert TU154-es típussal. 1992. november 5-én hunyt el, sajnos már nem érte meg, hogy lássa, belőlem is pilóta lett. Anno a magyar műrepülő-válogatott kerettagja volt. A hatvanas években még az állam támogatta ez a gyönyörű sportot. Sajnos mire én lehetőséghez jutottam, már saját zsebemből finanszíroztam a vitorlázórepülés tandíját.

Hány évesen érintette meg először igazán a repülés?
Tizenkét éves lehettem, az éves családi nyaralás úti célja Isztambul volt. Természetesen a Malévval utaztunk. Akkor ültem életemben először utasszállító repülőgépen. Elvarázsolt az élmény. Az út alatt a testvéreimmel együtt sok időt tölthettünk a pilótafülkében. Engem rettenetesen érdekeltek a bonyolult műszerek, megszámlálhatatlan kérdéssel bombáztam, szinte az egész út alatt a személyzetet. Ráadásul a landolásnál keleti szél fújt, oldalazva kellett megközelíteni a leszállópályát. Ez olyan fantasztikus látvány volt a számomra, hogy mire földet értünk Törökországban, már eldöntöttem, ezt én is meg akarom tanulni! Ez volt hát az az út, ami meghatározta a további sorsomat.

Feltételezem, olyan gépen is ült, amit épp az édesapja vezetett.
Mikulás ünnepének alkalmából a légi utaskísérők és a pilóták megszervezték, hogy egy berlini út alkalmával mindazok, akiknek gyermekük van, ugyanazon a gépen töltsék aznapi szolgálatukat. Ennek köszönhetően ajándékként könyvelhettem el – az ilyenkor szokásos csokoládé és virgács mellé – azt, hogy az én apukám vezette a gépet, amin utaztunk. Akkor még nagyon kicsi voltam, és bár élveztem a helyzetet, akkor és ott még nem volt meg az a szikra, ami pár évvel később Isztambul kapcsán lángra kapott bennem.

Ha jól tudom, idősebb testvéreinek is volt, van köze a repüléshez, még ha nem is pilótaként.
Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. Nővérem huszonkilenc éven át szolgált a Malévnél ebből huszonöt évet légi utaskísérőként. Két bátyám is dolgozott a repülésben, igaz, ők rövid ideig. Egyikük kihagyott egy fél évet az egyetemi tanulmányai alatt, mire édesapánk nem kevés nevelési célzattal elintézte, hogy a következő szemesztere megkezdéséig rakodóként dolgozhasson a reptéren. Ma ő a miskolci hőerőműben dolgozik, vegyipari gépészmérnök. Másik bátyám Hollandiában él. Korábban neki is volt köze a családi tradícióhoz, az amszterdami repülőtéren dolgozott néhány évig.

Ön viszont huszonkét éve nyakig benne van a repülés világában. Miután leszerelt a katonaságnál, azonnal a reptér felé vitte az útja, bár sokáig nem a levegőben teljesített szolgálatot, igaz?
A kezdeti években a ’follow me’ felvezető autót vezettem. Fiatalemberként ezt is nagyon élveztem, sok mindent meg lehetett tanulni ebben a munkakörben is. Kilenc év és kilenc hónap után azonban megszűnt az LRI (Légiforgalmi Igazgatóság), így az én földi szolgálatom is véget ért. Az igazi repüléshez csak ezután kerültem közel.

Miért nem hamarabb tett lépéseket felé?
Nekem az volt megírva, hogy ne nyílegyenesen vezessen az utam a pilótafülkébe, hanem magam járjam ki az odavezető utat. Édesapám csak finoman, szinte észrevétlenül tárta elém a repülésben rejlő varázslatot. Először nagyon érdekes, repülés témájú könyveket adott a saját köteteiből, hogy olvassam el őket, majd beíratott egy modellező szakkörbe, ahol megismerkedhettem „kicsiben” a repülőgépek szerkezeti felépítésével, az aerodinamika alapjaival. Amikor már felnőtt fejjel úgy éreztem, alkalmas lennék erre a pályára, először – ahol szinte mindenki kezd – vitorlázórepülést tanultam. Dunakeszin, a Malév repülőklubjában gyakorolhattam, fejlődhettem. Sajnos édesapám nem érte meg, hogy lásson, hogyan szállok föl életemben először egy vitorlázórepülővel.

Beszélgetésünk elején említettük, hogy egyelőre csak édesapjából és önből áll a repülős dinasztia. De mit szólna hozzá, ha egyszer a leendő gyermeke azzal állna oda ön elé, hogy pilóta szeretne lenni?
Nem akadályoznám meg benne semmiképp, ha így történne, de nem is kényszeríteném rá. Ez egy gyönyörű hivatás, szerelmese vagyok mind a mai napig, egy percig sem bánom, hogy repülősként kezdtem el dolgozni. Viszont, ha valaki erre nem érez indíttatást, akkor nem szabad erőltetni. A Miskolcon élő bátyám például kifejezetten rosszul érzi magát, ha repülőn utazik, szó szerint légibetegséget kap.

Én fele-fele arányban vagyok a repüléssel: imádom is, de közben rettegek is kicsit, pontúgy, mint amikor hullámvasúton utazik az ember. Került már veszélyes helyzetbe a levegőben? Olyankor hogy viselkedik?
Hála Istennek még nem voltam igazán félelmetes szituációban, remélem, nem is leszek – mosolyog. – Nem olyan régen egy madárral ütköztünk, a gép nem sérült komolyabban, ellentétben szegény madárral. Még a képzésem alatt fordult elő egy alkalommal, hogy viharos időben kellett leszállni a géppel, miközben dörgött az ég, cikáztak a villámok, szakadt az eső. Rázott a gép, de a landolás tökéletesen sikerült. Az az igazság, hogy nem nagyon van idő ilyen helyzetben megijedni, észnél kell lenni, és a protokollt kell követni. Felelősségteljes munkakörben teljesítők tudják, hogy a feszültséget csak később, a helyzet megoldása után tudják kiadni magukból. Rajtam is csak otthon jött ki a feszültség.

Oldani csak kell a feszültséget…
Roppant szigorú szabályok közé vagyunk szorítva, az üzemeltetési kézikönyvben leírtak szerint kell eljárnunk. Édesapám húsz évig repült, soha nem volt egy balesete, kiemelkedően nehéz szituációja, pedig ő tizenháromezer órát repült. Én jelenleg háromezerötszáz repült óránál tartok. Eddig még nem kerültem vészhelyzetbe. Van tehát még néhány tapasztalat, ami hiányzik az élménytáramból. Remélem, időm is lesz hozzá elég, hiszen szeretném az életemet ennek a hivatásnak szentelni.

Ruttka Ildikó