Parázson sült hungarikum

A kürtöskalács a hungarikumok egyre bővülő családjába tartozó, erdélyi származású tésztaféle. A Zabolai Mikes Mária grófnő által 1784-ben összeállított szakácskönyvben egy bizonyos Jósásinének tulajdonítja a receptúra és az elkészítés módjának jogát. Ez a leírás még „csak” az ujjnyi vastagra sodort édeskelt tészta kúpos fa (esetleg fém) hengerre történő feltekerését írja le. A sütés utáni cukrozás csak a XVIII. század végén kapott létjogosultságot, a karamellizált, ropogós réteg pedig a kiegyezés éveiben került a kürtőskalács felületére.

Nevét feltehetően a kályha füstjét elvezetni hivatott csőről (kürtőről) kapta, de tény, hogy ebben a formában először az 1926-os kiadású, a Brassói Lapok által megjelentetett „Biri néni szakácskönyve” című könyvben jelent meg. Azelőtt nevezték dorong-fánknak, botfánknak, a legmosolyogtatóbb neve pedig botratekercs volt.  A tésztát hagyományosan faszénparázs felett forgatva sütik készre. „A kürtőskalács formát kend meg vajjal, melegítsd meg, facsard reá a tésztát. A sütés alatt kend meg vajjal, tejfel nélkül is lehet a tésztáját csinálni.”  – jegyezte le Jósásiné receptjét a grófnő.

A XIX. századtól kezdve aztán a kulinárok végtelen fantáziájának nem tudott határt szabni a kürtőskalács-gasztronómia, a kisült tésztát forgatták cukorba, kókuszba, dióba, gyakorlatilag bármibe, ami a konyhában előfordult – és íze nem volt szöges ellentétben a sült édességgel. A kürtőskalács jelentőségét támasztja alá, hogy a leírások szerint a gourmet-k által kedvelt, legendás Gundel étterem étlapján is szerepelt kétféle változata. Ma már akár fagylalttal töltve is megvásárolhatjuk.