Pásztor Anna

„Boldog vagyok, hogy odafent is vigyáznak rám.”

Igazi rock and roll anyukával, Pásztor Annával az Anna and the Barbies zenekar frontemberével és a Dancing With The Stars közkedvelt szereplőjével beszélgettünk a gyerekekről, az anyaságról, a koronavírus miatti lezárásról, és a szakma veszélyeiről, melyekkel az elmúlt időszakban sikerült megküzdenie.

Rendhagyó nap után érkezett hozzánk interjúra Pásztor Anna. Kirobbanóan jókedvű és feldobott volt: végre talált egy iskolát, ahova nyugodt szívvel engedi el a gyermekeit. Benji és Zoé nagyon fontosak Anna életében: egészen mostanáig nem jártak intézménybe, otthon voltak a családjukkal.

– A rock and roll anyukának igazi rock and roll gyerekei vannak?

– Az a normális, ha egy gyerek rebellis. Tudnak sírni, dühösek lenni, odacsapni, meghatódni, és borzasztóan örülni az életnek. Kérdéseket tesznek fel, nyitottak a világra, és igen, néha hülyeségeket is csinálnak. Ez egyébként rám is jellemző, ilyen szempontból nem sikerült felnőnöm. Hála az égnek, együtt vagyunk gyerekek.

– Milyen vagy te anyukaként? Hogyan vagy az anyaszereppel?

– Próbálom, hogy ne akarjak valamilyen lenni. Amikor együtt vagyunk, nem próbálok „átadni” semmit, egyszerűen úgy élem az életem, hogy példát mutassak: minél egészségesebbnek és boldogabbnak lássanak. Ahonnan ők jönnek, ott sokkal intenzívebb a tudás, ők az igazi nagy titkok tudói. Igyekszem ezekre nagyon figyelni, és meghallani az üzeneteiket. Úgy érzem minél intimebb a kapcsolat a szülők és a gyerekek között, annál jobban működik ez az áramlás. Szóval igazából ők nevelnek engem.

– Sok időt töltötök együtt?

– Nem tudom mi az a sok. Ha megnézem, hogyan élnek az átlagos családok, akkor igen, én nagyjából ötször annyit vagyok a gyerekeimmel. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy nem kell kora reggeltől délutánig a munkahelyemen lennem. Én akkor dolgozom, amikor mindenki alszik, miután lefeküdtek, elmegyek, és mire felkelnek, itthon is vagyok. Külön könnyebbség, hogy gyakorlatilag bárhová el tudom vinni őket. Másfél-másfél évig szoptattam őket, és bizony jöttek velem koncertezni. Amíg én a színpadon voltam, ők az öltözőben vártak, vigyázott rájuk egy barátnőm, vagy a menedzserem. Koncert előtt és után ciciztek, meg az úton végig oda és vissza. Persze ha nem szeretnének jönni, akkor a nagymamák vigyáznak rájuk.

– Szeretik a zenédet?

– Nem erőltetem rájuk, de persze vannak, amit szeretnek. Például a „Segges a Balatonba” című számot, ami egy életigenlő, pozitív zene. Az ötéves kislányom amúgy Rihannát énekel, én gyakorlatilag általuk ismerem a legújabb slágerlistás dalokat, és szerencsére jó az ízlésük. Ezen a téren is ők nevelnek engem.

– Neked is ilyen volt a gyermekkorod?

– Az én anyukám pedagógus volt, magyar és rajz szakos tanár néni, és tanított is engem. Az ő életét látva döntöttem el, hogy tanár egészen biztosan nem leszek. Mindig fáradt volt, és leterhelt, egy percre sem láttam kipihentnek. Ugyanakkor gyönyörűen rajzolt, kézimunkázott, kis mütyürkéket készített, amit én is szeretek. Kevesen tudják rólam, hogy van egy csöndes és visszahúzódó énem, aki képes csendben alkotni. Most például egy kis jászolt próbálok felújítani, amit anyunak csináltam még gyermekkoromban. Egy kis faház, benne gyurmafigurákkal, gyöngyökkel kirakva. A költözés alatt összetört, és most megjavítom.

– Táncolni kitől tanultál meg ilyen jól?

–  Sportos kislány voltam, engem minden érdekelt: kézilabda, foci, úszás, tenisz. Tanyákon laktunk, ahol nem voltak csajos cuccok, gimnázium első osztályában ismertem csak meg a jazzbalettet, amibe azonnal beleszerettem. Később, amikor Londonban takarítottam, fejlődött ki igazán a tánctudásom. Dél-amerikaiakkal dolgoztam és laktam együtt, az Üdvhadsereg alagsorában. A brazilok és a kelet-európaiak munka után és hétvégén együtt buliztak. Rendkívül eseménydús estéink voltak, hetente legfeljebb két éjszaka aludtunk. Amikor véget ért a 14-16 órás munka, nekivágtunk az éjszakának. Lerészegedni nem volt pénzünk, vizet ittunk, és latin klubokban táncoltunk reggelig. Hazamentünk, elkezdtük a reggeliztetést, és amikor kitakarítottuk a szobákat, volt, hogy el is aludtunk bennük, ha nem vették észre. A takarítás helyett jelentkeztem diszkótáncosnak: helyes kis térdvédőben és bakancsban táncoltunk és szórakoztattuk a vendégeket. Jól is ment, jobban is kerestem, úgyhogy elkezdtem tánc magánórákat venni. Sikerült felvételt nyernem egy igen neves New York-i tánciskolába az Alvin Ailey-be is, ám ekkor tönkrement a térdem. Huszonhat év szünet következett, majd egyszer csak felhívott egy producer, hogy lenne-e kedvem táncolni a Dancing With The Starsban. Azonnal igent mondtam.

– Itt pedig a bordád törted el…

– Igen, ráadásul a harmadik adásban, de szerencsére nem tudtam róla. Egy félresikerült emelés után alig tudtam levegőt venni. Azt mondták, izomhúzódás, és kaptam rá injekciót. Komoly fájdalmaim voltak, alig tudtam aludni, a kéziféket is két kézzel húztam be. A műsor vége után vettem észre egy kis puklit a bordámon, elmentem megvizsgáltatni, és akkor derült ki a törés. Ekkor viszont nagyon megijedtem: nem sokon múlott, hogy a törött borda ne szúrja át a tüdőmet.

– Valaki nagyon vigyáz rád…

– Visszagondolva tényleg olyan volt, mintha magával a Kaszással tangóztam volna. A baleset után a következő tánc a tangó volt, és mivel épp akkor halloween volt, a fél arcunk koponyára volt maszkírozva. A ruha leszakadt rólam, a hajam beakadt, kis híján megfulladtam tőle, majdnem elcsúsztam, majdnem elestem, az a másfél perc hatalmas küzdelem volt számomra az elemekkel. Ott maradhattam volna egy nagy finálé erejéig, és nagyon hálás vagyok, hogy nem ott volt az út vége.

– Ez nálad nem az első eset volt, hogy veszélybe került az életed…

– Az egy szép eset volt… abban az időben kezdett növekedni a rajongótáborunk. Egy férfi rendszeresen küldte nekem az irományait, amik idézetek voltak a Bibliából összemosva ezoterikus gondolatokkal és a mi dalszövegeinkkel. Egy idő után arról kezdett írni, hogy negyven évesen meg akar halni, és szüksége van egy menyasszonyra a túlvilágon, majd rátért, hogy arra gondolt, én lennék az. Ezek után megölt különböző állatokat, macskákat, nyulakat. Agyonlőtte és kibelezte őket, majd elküldte nekem. Egyre durvult a dolog, és egyszer csak bejelentette, hogy jön a koncertre. Odaadtam a fotóját a biztonságiaknak, akik kiemelték. A cipője sarkában volt egy kés. Ha a szokásomhoz híven beleugrom háttal a tömegbe, akkor ott maradhattam volna…

– Neked segítettek. Volt olyan, aki téged keresett meg, hogy segíts neki?

– Igen, nagyon sokan. Volt olyan, aki például azt írta, hogy annyira magányos, hogy karácsonykor öngyilkos lesz. Hirtelen nem is igazán tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Azt írtam neki, hogy december 28-án lesz egy koncertünk, ha erre eljön – tehát nem öli meg magát – akkor utána iszom vele egy felest a backstage-ben. Ott volt, hármat is ittunk. Utána már sokkal jobb kedve volt. Én nagyjából ennyire tudok lelket gyógyítani.

– Az a benyomásom, hogy megszokottnál közelebb vagy a rajongóidhoz…

– Nagyon nehéz ez, mert több ezer, tízezer emberről van szó. Napi szintű kapcsolatban nem tudok mindenkivel lenni, de az, hogy a minimális tiszteletet és emberséget megadjam nekik, az kötelességem. A közönségemnek köszönhetem, hogy ott vagyok, ahol. Ezért én hálás vagyok, és ha van rá időm és kapacitásom, akkor megpróbálok a kérdéseikre válaszolni és segíteni. Persze észszerű határokon belül, hogy nekem is legyen mellette életem. Csetelgetni nem szeretek, a haverjaimmal sem szoktam. A kávézgatástól is kiráz a hideg, a barátnőimmel olyan programokat szoktam csinálni, aminek van értelme, amikor történik valami, például sütünk egy jó steak-et.

– Mit csináltál az elmúlt egy évben?

– Olyan típus vagyok, aki elintézte magának, hogy ne unatkozzon. Az első hullám alatt mindenkit én mentettem meg, a kihalt pesti utcákon krumplikkal rohangáltam, nehogy éhen maradjanak a szeretteim. Később felhívtam a kedvenc séfemet, Mizsei Jánost, és elindítottunk egy online főzőműsort. Együtt bugyogott az étel a mi és a nézők fazekaiban, és egy Michelin-csillagos séftől leshettük el a fortélyokat.

– Jól főzöl?

– Én nagyon, csak lassan. Persze van az a néhány étel, amit a gyerekeim szeretnek, azt még álmomból felébresztve fél kézzel is elkészítem, de ha én szeretnék valamit enni, az igen körülményesen megy. Bevásárlok, szín szerint kiválogatom a hozzávalókat, és órákig pepecselek. Majd az egész ételt nem eszi meg senki sem, a zenekarból is legfeljebb egy-egy bevállalós kóstolja meg. Nagyon erősen fűszeres, pásztorannás ízvilága van, kevesen bírják. Bár ők pontosan ugyanezt csinálták Mizseivel is. Szarvast grillezett nekik, gyönyörű, rózsaszín volt, egy igazi remekmű volt, erre a basszusgitáros megkérdezte: „Te, ez nem nyers?”.

–  Rendszeresen próbáltok most is?

– Az öcsémmel tovább írjuk a dalokat. Ezt nem lehet abbahagyni, akkor is írni fogjuk, amikor már nem lesz zene. Nagyon jó ventilálás, koptatja az ember méregfogát, csökkenti a dühét. Próbák is vannak, de csak módjával. Mindenki megpróbál úgy túlélni, ahogy tud: van, aki pizzát hord ki, a másik masszíroz, a harmadik háztartásbeliként segíti a párját. Volt online koncert karácsonykor, most pedig kivárunk. Túlélünk. Most az nyer, aki ül, és idegösszeomlás nélkül kibírja. Alapvetően majd megőrülök attól, hogy nem zenélünk. Jobb nem belegondolni ebbe. De minden alagút végén van valami: vagy fény, vagy a világvége.

Herczku Nóra